Abban az órában, amikor a város elhallgat, és még a kutyák is meggondolják, hogy ugassanak-e, a járőrkocsi rádiója megreccsent. A hang azonban nem egy felnőtté volt. Gyenge, töredezett hang volt — olyan, mint amikor valaki lenyeli a könnyeit, nehogy leszidják.
— Ööö…? —szólalt meg egy kislány—. Nagyon fáj… Apuci babája ki akar jönni…
Az őrsön nevetés tört ki. Az a könnyű nevetés, ami akkor születik, amikor az élet még nem néz szembe veled.
— Már megint egy vicc, Reyes! —kiáltotta valaki—. Biztos túl sok La Rosa de Guadalupe-t vagy TikTokot nézett.
Tomás Reyes rendőr azonban nem nevetett. Nem azért, mert szent volt, és nem is azért, mert okosabb lett volna a többieknél. Egyszerűen megdermedt, kezében a már kihűlt kávéval. A szíve furcsán vert, mintha belülről szorítaná valami. Tíz év. Tíz év telt el azóta, hogy eltemette a lányát, Elenát. A kislány nyolcéves volt, és olyan betegséggel élt, amelyet sem a legjobb orvos, sem a legerősebb ígéret nem tudott megállítani. Azóta Tomás fejében egyetlen kérdés égett bele a gondolataiba:
„Mi lett volna, ha hamarabb teszek valamit?”
A diszpécser újra megszólalt, halkabban, mintha még a rádió is érezte volna, hogy ez már nem tréfa.
— A 23-as egység… az Alamo utcán van. A hívó állítólag hétéves.
Tomás felkapta a mikrofont.
— Adja meg a címet. Azonnal.
És elindult.
Az Alamo utca… San Miguelben mindenkinek volt róla egy története. Hogy régen család lakott ott. Hogy bandák költöztek be. Hogy most már csak egy üres héj. Amikor Tomás megérkezett, a háztömb végén megállt, és úgy érezte, mintha egy olyan helyre lépne be, ahol a levegő az elhagyatottság szagát hordozza. Betört ablakok, beszakadó tető, szemét, mint egy koszos szőnyeg, és egy ajtó, amely félig lógott — mintha az is belefáradt volna.
— Rendőrség… van itt valaki? —szólt be, magasra tartott lámpával.
Először a szag csapta meg: penész, romlott étel, dohos nedvesség. Aztán csend… mígnem mögötte halk nyöszörgést hallott, mint egy sebesült állaté.
Benézett a hálószobába, és megdermedt.
A kislány a földön ült, hátát a falnak vetve, mindkét kezével a hasát szorítva. Sovány volt. Túlságosan sovány. Szőke haja csomókban lógott, ruhája alig fedte. A szemei hatalmasak voltak. De ami igazán összetörte a szívet… az a hasa volt. Olyan módon kidagadva, amit még szülés előtt álló nőknél sem látni. Feszes, természetellenes gömb, mintha a teste azt kiáltaná:
„Valami van bennem, aminek nem szabadna itt lennie.”
Tomás lassan leguggolt, mintha egy ijedt madárhoz beszélne, nehogy elrepüljön.
— Reyes rendőr vagyok. Te hívtad a 911-et?
A kislány gyengén bólintott. Könnyek folytak az arcán.
— Mi a neved, kicsim?
— Lili… Lilia García —suttogta, majd összeszorította a fogát—. Itt fáj… nagyon. A baba… a baba ki akar jönni.
Tomás gyomra összerándult. Az az érzés volt ez, amikor az ember megérti: az éjszaka nem úgy fog véget érni, ahogy elkezdődött. Reszkető kézzel nyúlt a rádióhoz.
— Központ, mentőt az Alamo utca 47-hez. Azonnal. Vörös kód.
Visszament hozzá.
— Hol van az anyukád? És az apukád?
— Anya elment… —mondta, mintha a „meghalt” szó túl nehéz lett volna—. Apa is elment. Azt mondta, ne mondjam el senkinek. Titok… de nagyon fáj.
Tomás próbálta lenyelni a dühét. De a düh nem olyan, mint a víz — nem folyik le könnyen. Újra a hasára nézett, és tudta: ez nem kitaláció. Amikor Lili megpróbált felállni, sikoly tört fel belőle, ami szívet tépett volna. A lábai közül tiszta, vörös pettyes folyadék csöpögött Tomás bőrére.
— Rendőr bácsi… most… —motyogta Lili, és elájult.
Tomás elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. A kislány olyan könnyű volt, mintha a világ már mindent elvett volna tőle: a testét, a gyerekkorát, az erejét. A mentősök berontottak, és már az arcukról látszott: ők sem láttak még ilyet.
Amikor elvitték, Tomás ott maradt a romos ház közepén, és a helyet nézte, ahol Lili feküdt. A lámpa a falra világított — és ott meglátta a rajzokat. Tucatnyit. Pálcikaember… és hatalmas kör a hasa körül. Minden rajzon nagyobb volt a kör. Az utolsón, remegő betűkkel, ez állt:
„Apa különleges babája növekszik.
Ne vigyetek el. Titok.”
Tomás mellkasa égett, miközben azonnal a mentő után indult, mintha az autó gyorsabban haladhatna a bűntudatnál.