A zsebében találta őket. Huh.
A lépcsőn felfelé haladva azokon az időszakokon gondolkodott, amikor a nap minden perce be volt táblázva. Régen — kicsi gyerekek, munka, háztartás. Most minden lelassult. Túl lassan, hogy őszinte legyen.
Vitya már két éve nyugdíjas volt, ő pedig fél éve. A csend a házban egyre nyomasztóbbá vált. Korábban nem is figyeltek egymásra a rohanásban; most pedig minden lépésnél megbotlottak.
A kulcs finoman fordult a zárban. Lida megnyomta az ajtót, és hangokat hallott a nappaliból. Vitya otthon van? Pedig a garázsba ment. Ki lehet vele?
Női nevetés. Ismerős.
Lida levette a cipőjét, és közelebb lépett a nappali ajtajához. Résnyire nyitotta, és megdermedt.
A kanapén egy fiatal nő ült. Szőke, csinos. Mellette Vitya. Az ő Vityája. A keze a lány vállán nyugodott. Túl közel.
Lida felismerte. Sonya. Vitya egy munkatársának a lánya. Azt szokta mondani róla: „Nagyon okos lány, bankban dolgozik.”
— Sonechka, te megértesz — mondta Vitya halkan. Az a hang, amit régen csak neki használt.
Sonya a vállára hajtotta a fejét.
— Tó Vitya, olyan jól érzem magam veled. Olyan bölcs vagy, olyan tapasztalt.
Vitya megsimogatta a haját.
Lida mozdulatlanul állt, képtelen volt lépni. A szíve olyan hangosan vert, hogy az egész lakásban hallatszott. De ők nem hallottak semmit. Csak egymásra figyeltek.
— Lidka nem ért meg — folytatta Vitya —. Idegenekké váltunk. De veled élek.
— Ő jó — suttogta Sonya.
— Jó, igen. De hideg. Tudod, milyen az, amikor valaki mellett élsz, és mégis egyedül érzed magad?
Lida hátrált. Hideg? Ő, hideg? Harmincöt év házasság, két gyerek, unokák. Mindenét a családnak adta. És most kiderül, hogy „hideg”?
A dokumentumok a hálószobában voltak a fiókban. Lida remegő kézzel vette őket a kezébe. Vitya tovább beszélt a nappaliban. Az a hang, ami már tíz éve, vagy talán még régebben nem érkezett tőle.
Újra lábujjhegyen lépett vissza. Megint megállt a nappali ajtaja mellett. Nem tudta megállni.
Most Sonya Vitya ölében ült. Ő csókolgatta a nyakát.
Elég. Elegendő.
Lida a bejárati ajtóhoz ment, és felvette a cipőjét. Vitya valamit súgott Sonyának, és ő nevetett.
Az ajtó csendesen zárult be Lida mögött. Lefelé ment a lépcsőn, és kilépett az utcára. Hideg volt, de nem érezte. Egyáltalán semmit nem érzett.
Csak egy gondolat zakatolt a fejében: „Harmincöt év. Harmincöt év!”
Aztán a fájdalom, a keserűség, a harag hulláma elérte. Minden együtt. Lida leült egy padra az épület előtt és sírni kezdett. Ott, az utcán, mindenki előtt. Nem érdekelte.
A padon ülve dörzsölte a szemeit, amelyek tele voltak könnyeivel és sminkjével. Az arra járók oldalról nézték, de őt nem érdekelte. Nézzenek. Gondolják, amit akarnak.
A telefon rezgett. Vitya.
— Lid, hol vagy? Megtaláltam a dokumentumaidat a fiókban.
A hangja normális volt. Nyugodt. Mintha mi sem történt volna.
— Tudom.
— Ah… itthon vagy?
Szünet. Hosszú szünet.
— Igen, itthon vagyok.
— Figyelj, nem az, aminek gondolod…
— Nem? És mi az, Vitya?
— Nos… Sonya szomorú volt a munka miatt. Csak vigasztaltam.
— A térdeden vigasztaltad őt?
Megint csend. Aztán egy sóhaj.
— Gyere haza. Beszéljünk nyugodtan.
— Nem megyek vissza.
Lida letette a telefont és Ritkához indult. A barátnője a szomszéd házban lakott. Negyven éve barátok. Ha nem Ritka, akkor ki más?
Rita köntösben és papucsban nyitott ajtót.
— Lidka, mi a baj?
— Maradhatok nálad?
— Persze. Gyere be. Kérsz teát?
A konyhában ültek. Lida mindent elmondott. Rita hallgatta, és csak a fejét rázta.
— Micsoda gazember — mondta röviden —. Pedig azt hittem, Vityka rendes ember.
— Én is azt hittem.
— És most mit fogsz tenni?
— Nem tudom, Ritka. Nem működik a fejem.
— Hány éves ez a lány?
— Huszonnyolc.
— Micsoda bolond! Játszik a régi csábítóval. Ne menj haza még. Maradj itt ma este.
Aznap este Vitya tízszer hívta. Lida nem válaszolt.
Másnap hazament, hogy összeszedje a cuccait. Vitya a konyhában ült, kávét ivott. Rosszul nézett ki.
— Lid, ülj le. Beszéljünk emberségesen.
— Beszélj.
— Nem akartam bántani.
— De megsebezett.
— Értsd meg… Idegenekké váltunk. Nem látsz, nem hallasz. Olyan vagyok számodra, mint egy bútor.
Lida szemben ült vele. A keze remegett, de próbált nyugodt maradni.
— És ezért gondolod, hogy rendjén való lányokat ültetni a térdedre?…
— Nem lányokkal, Sonya-val. Ő megért engem, vele érdekes. Mi pedig… mikor beszéltünk utoljára igazán?
— És te mikor beszéltél velem igazán? Mindig morogsz vagy a tévét nézed.
— Mert itthon olyan… temetői a hangulat. Főzöl, takarítasz, hallgatsz. Mint egy robot.
Lida felállt. Már nem tudott ülni.
— Harmincöt év robot. Egy robot nevelte a gyerekeket. Egy robot vigyázott rád.
— Lida, ne beszélj így…
— És hogyan kellene beszélnem, Vitya? Vidáman? Te megcsalsz, és nekem örülnöm kell?
— Nem csaltalak meg! Csak… volt egy szoros kapcsolatunk.
— Szoros kapcsolat a térdeden?
Vitya lehajtott fejjel ült.
— Ő volt az, aki… először közeledett. Nem tudtam ellenállni.
— Nem tudtál ellenállni. Én pedig harmincöt évig mindennek ellenálltam. Jó állást utasítottam el, hogy otthon lehessek. Elszakadtam a barátaimtól, hogy több időt szenteljek a családnak.
— Senki nem kényszerített.
Ez a mondat lesújtotta. Lida a férjére nézett, és megértette: mindennek vége. Az a Vitya, akit szeretett, eltűnt. Vagy talán sosem létezett.
— Most Ritánál fogok maradni. Átgondolom, mit tegyek.
— Lida, ne menj el. Mindent rendezhetünk.
— Nem tudom, Vitya. Tényleg nem tudom.
Összeszedett egy táskát a dolgaival. Vitya továbbra is ült a konyhában, mozdulatlanul.
Az ajtóban megfordult:
— És mondd meg Sonyának, hogy vigyázzon a térdeire. Az ő korában gyorsan elkopnak.
Lida egy hétig Ritánál lakott. A kanapén aludt, segített a házimunkában, gondolkodott. Vitya minden nap hívta.
— Lida, hagyd abba a haragot. Gyere haza.
— Nem vagyok haragszom. Döntök.
— Milyen döntés kell? A család a legfontosabb.
— Neked egyértelműen nem.
— Már mondtam, hogy nem fog újra megtörténni. Sonya… butaság volt.
— Butaság. Harmincöt év házasság — butaság.
Rita borscsot főzött, és hallgatta a beszélgetéseket. Aztán mondta:
— Hagyd, Lidka. Találsz valakit normálisat.
— Ötvennyolc évesen?
— És mi van? Még rengeteg élet van hátra.
De Lida félt. Félt a magánytól. Az egész életét valaki mellett élte: először lánya, aztán feleség, anya. De egyszerűen Lida — sosem.
Pénteken Vitya személyesen ment Ritához.
— Láthatom Lidát?
Rita felmordult, de beengedte. Lida kijött a folyosóra.
— Mit akarsz még?
— Beszélnünk kell. Komolyan.
— Beszélj itt.
— Lida, mindent megértettem. Megértettem a hibámat. Bocsáss meg.
Ott állt, bűntudatos arccal, lehajtott fejjel.
— Miért bocsássak meg? A hűtlenségedért vagy azért, mert robotot csináltál belőlem?
— Mindenért. Idióta voltam.
— Az voltál. És most mi van?
— Szeretném rendbe hozni. Utazunk, színházba megyünk. Mint fiatal korunkban.
Lida nézte őt, és érezte… ürességet. Már nem volt benne harag. Sem fájdalom. Csak üresség.
— Tudod, mit értettem meg ezen a héten?
— Mit?
— Hogy nélküled… jobban vagyok.
Vitya felnézett.
— Hogy lehet, hogy jobban?
— Nem kell gondolkodnom, mit főzzek, hogy vagy a hangulatod, hogy tetszik-e, amit viselek. Egyszerűen élek.
— De család vagyunk…
— Család voltunk. Aztán szomszédokká váltunk. Igazad van: idegenek.
Vitya közelebb lépett.
— Lida, változni fogok. Esküszöm.
— Nincs szükség a változásra. Már késő.
— Miért késő?
Lida sóhajtott. Egy mély, nehéz sóhaj.
— Mert már nem szeretlek, Vitya. És azon tűnődöm: mikor történt? És értem, hogy régen. Csak nem akartam bevallani.
— Ne mondd ezt.
— Mit kellene mondanom? Hogy örüljek, mert Sonya-t öleled?
— Sonya hibát jelentett!
— Az a hiba, hogy harmincöt éven át olyan életet éltem, ami nem az enyém volt. És Sonya figyelmeztetés volt. Talán még meg is kellene köszönnöm neki.
Vitya megdöbbent. Könnyeket, kiáltásokat várt. De nyugalmat kapott.
— Akkor tehát nem fogsz megbocsátani?
— Megbocsátok. De nem fogok veled élni.
— És hova mész?
— Még nem tudom. De nem veled.
— Lida, megőrültél! A mi korunkban válni…
— A mi korunkban hűtlennek lenni is furcsa. De te megtetted.
Csendben maradtak egy ideig. Aztán Vitya mondta:
— Gondold át még egyszer. Várni foglak.
— Már átgondoltam. Döntöttem.
— Határozottan?
— Határozottan.
Elment. Rita kijött a konyhából.
— Jól tetted, Lidka. Megtetted a helyes döntést.
— Félek, Rita.
— Minden új félelmetes. De élni kell.
Lida bólintott. Élni kell. Végre a saját életét élheti.
Egy hónap múlva Lida bérbe vett egy kis lakást a belváros közelében. Kicsi, de az övé. Vitya segített a költözésben. Csomagokat cipelt csendben, ráncolt homlokkal.
— Lida, nem akarod még egyszer átgondolni?
— Már átgondoltam. Elég.
— Intézzük el a válást?
— Persze. Minek halogatni?
Bólintott, majd elment. Már nem próbálta meggyőzni.
Lida kipakolta a dolgaikat, és meglepődött, mennyire kevés sajátja van. Ruhák, könyvek, fényképek. Minden más közös vagy Vitya-é volt.
Rita segített elrendezni az edényeket.
— Hogy vagy, hozzászoksz?
— Lassan. Furcsa… nem várok senkire, nem főzök senkinek.
— De magadért élsz.
— Igen. Még nem vagyok hozzászokva.
Másnap Lida elment a konditerembe. Beiratkozott aquagym órákra. A medencében korabeli nőkkel találkozott: Galya, Tonya, Sveta. Mindannyian elváltak vagy özvegyek voltak.
— Üdvözöljük a szabad hölgyek klubjában — nevetett Galya.
— És nem félnek az egyedülléttől?
— Eleinte igen. Aztán hozzászoksz. Aztán rájössz, milyen jól esik.
Lida nem hitte el. De pár hét múlva kezdte megérteni, miről beszél Galya.
Akkor kelsz fel, amikor akarsz. Olyan reggelit eszel, amilyet csak akarsz. A saját filmjeidet nézed, a saját könyveidet olvasod.
Galya felvetette, hogy tegyenek egy közös utazást Szentpétervárra a hétvégén.
— Soha nem utaztam egyedül — vallotta be Lida.
— De nem megyünk egyedül. Hárman megyünk. Sveta is jön.
Szentpétervár gyönyörű volt. Lida sétált a múzeumokban, fényképeket készített, ajándékokat vásárolt a gyerekeinek. Este kávézóba ültek, bort ittak és beszélgettek.
— És nem hiányoznak a férfiak? — kérdezte Lida.
— Miért? — csodálkozott Sveta —. Hogy megint mosogass, főzz és tűrd a morgást?
— De a magány…
— Milyen magány? — nevetett Galya —. Annyi dolgom van, hogy a nap sem elég. Unokák, barátok, sport, angol órák.
— Órák?
— Miért? Hatvan évesen késő tanulni? Butaság. Éppen ellenkezőleg, ez a legjobb időszak.
Lida elgondolkodott. Mi az, amit mindig is szeretett volna csinálni, de sosem volt rá lehetősége? Festeni. Az iskolában jól ment, de a szülei azt mondták, hogy ez nem hivatás. Aztán jöttek a család, a gyerekek, és már nem volt idő.
Amikor hazaért, beiratkozott egy festőtanfolyamra. A tanár egy fiatal lány volt.
— Nem félsz most kezdeni? — kérdezte ő.
— Mitől félnék? Rosszabbul biztosan nem fogok festeni.
Három hónap múlva Lida elkészítette az első képét. Kacifántos volt, de az övé. A hálószobában akasztotta fel.
Néha Vitya is jött. Hogy elhozza a bérleti díjat, hogy néhány dokumentumot. Nézte a festményeket, az új bútorokat.
— Jól berendezkedtél.
— Igen, elég jól.
— Nem hiányzom?
— Nem.
— Én hiányzom neked.
— És hol van Sonya?
— Sonya… férjhez ment. Egy korabeli férfihez.
Lida elmosolyodott.
— Látod? Okos lány.
— Lida, talán tudnánk…
— Nem, Vitya. Így jó.
Ő szomorúan távozott. Lida pedig teát készített és leült a festőállvány elé.
Eleinte a gyerekek nem értették.
— Anya, hogy teheted ezt? Apa megbánta.
— Tudom. De én már nem akarom.
— De annyi évig együtt voltatok…
— Pontosan ezért már nem akarom tovább.
Lassan hozzászoktak. Lida most többet találkozott az unokáival: meglátogatta a gyerekeit, játszott a kicsikkel, mesét olvasott nekik.
— Megváltoztál, anya — mondta a lánya.
— Jól?
— Igen. Élénkebbnek tűnsz.
Az év észrevétlenül telt el. Lida hátranézett, és meglepődött: tényleg ennyire félt a magánytól? Nem volt magány. Volt helyette szabadság.
Rita jött teázni, és nézte a festményeket.
— Egy művész született. Ez a tehetség mindig is benned volt, csak a megfelelő pillanatra várt.
— Talán nem csak a tehetség. Talán én magam voltam az, aki várt.
— Pontosan. És most felszabadultál.
Lida bólintott. Felszabadult az elvárások alól, a tökéletes feleség szerepéből. Egyszerűen csak önmaga lett. Ötvennyolc évesen végre megértette: az élet most kezdődött.