A nyár után, amikor visszatért a vidékről, Alina a lakásában találta az exsógornőjét.

A kulcs könnyedén fordult el, túlságosan könnyedén.

— Micsoda furcsaság —motyogta—. Megesküdnék, hogy dupla zárra zártam.

Az ajtó teljesen kitárult, és Alina megremegett. Az előszobában idegen kabátok lógtak. A földön ismeretlen papucsok hevertek. A konyhából pedig sült krumpli illata és a reggeli hírek bemondójának hangja hallatszott.

— Mi folyik itt? —Alina belépett és körülnézett.

Rendezett előszobája raktárrá változott. Mindenütt táskák, dobozok és gyógyszerekkel teli csomagok hevertek. A fogasra olyan ruhák kerültek, amelyek nem az övéi voltak.

— Alinochka! —a konyhából Vera Serguéyevna lépett elő egy köntösben—. Azt hittem, még egy hetet a dácsán maradsz!

Alina többször is pislogott. Nem, ez nem lehetett illúzió. Az exsógora ott állt a lakásában, egy lábaskával a kezében, és úgy mosolygott, mint aki egy kedves vendéget fogad.

— Vera Serguéyevna? —Alina hangja megremegett—. Mit keres itt?

— Sült krumplit készítek. Akarsz enni? —az idős asszony a tűzhely felé fordult—. Gombával készítem, nagyon finom.

— Nem a krumpliról beszélek! —Alina mély levegőt vett—. Miért van itt, a lakásomban?

— Ó, azt… —Vera Serguéyevna habozott—. Nos, Pavlik elkezdett felújítani. Micsoda por, micsoda zaj! Az én vérnyomásom miatt nem tudok ott lenni. Az orvos teljesen megtiltotta.

Alina belépett a nappaliba. A kedvenc fotelje az ablak mellett állt. A dohányzóasztalon gyógyszerek, szemüvegek és idegen magazinok hevertek. A kanapét pedig egy számára ismeretlen takaró borította.

— Egy pillanat —fordult exsógora felé—. Mennyi ideje él itt?

— Nos… már eltelt egy hét. Vagy talán kettő —dadogta Vera Serguéyevna—. Az idő repül, észre sem vettem.

— Két hét? —Alina hangja megemelkedett—. Két hete lakik a lakásomban?

— Alinochka, ne kiabálj így. A szomszédok hallani fognak —az idős asszony becsukta a konyha ajtaját—. Azt hittem, nem bánod. A lakás üres volt.

— Hogyne bánnám? —Alina kezdett remegni—. Miért nem kérdezte meg a beleegyezésemet?

— De hát nem vagyok idegen! —kiáltott Vera Serguéyevna—. Tizenöt évig család voltunk. Tényleg, az a válás…?

— Pontosan a válás miatt! —Alina lépett egyet felé—. Már nem vagyunk család. Ez az én lakásom, az én otthonom!

— Istenem, milyen kegyetlenné váltál —Vera Serguéyevna hangja elcsuklott—. Egy idős asszonyt az utcára dobni. Hová kellene mennem?

— A fiához!

— De hát ő is felújít! Már mondtam neked —a nő zsebkendőt húzott elő és törölgetni kezdte a szemét—. Az a fránya por… Az orvos azt mondta, hogy bármilyen stressz infarktust okozhat.

Alina leült a kanapéra, és a kezével eltakarva az arcát, próbálta feldolgozni a helyzetet. Hazaért, és kiderült, hogy a lakása már nem az övé: egy idegen foglalta el a terét a gyógyszereivel és a krumplival.

— És hogyan jutott be ide? —kérdezte tompán.

— Megvolt a kis kulcsom. —Vera Serguéyevna bűnbánóan mosolygott—. Amikor Pavlik még itt élt. Elfelejtettem visszaadni a válás után.

— Értem. —Alina felállt—. Akkor pakolja össze a cuccait és távozzon.

— Alinochka! —az idős nő megfogta a karját—. Hová mehetek most? Már este van. Sok dolgom van… és fáj a szívem.

— Ez nem az én problémám.

— Rendben, rendben —bólintott Vera Serguéyevna—. Holnap reggel elkezdem a pakolást. Ne aggódj.

Alina figyelte őt, és valami nem volt őszinte abban az engedelmességben.

— Holnap? —ismételte.

— Persze. Sok dolgom van, nem tudom egy óra alatt megcsinálni —a nő újra mosolygott—. De most gyere, vacsorázzunk. A krumpli már kész.

Másnap reggel Alina a konyhából jövő zajokra ébredt. Vera Serguéyevna edényeket csapkodott, miközben egy melódiát dúdolt.

— Jó reggelt! —kiáltotta a konyhából—. Kását készítek! Zabkását, nagyon egészséges.

Alina felkapta a köntösét és kiment. A konyha káosz volt. Vera Serguéyevna úgy mozgott, mint aki itt élt egész életében.

— Hol vannak a bögrém? —kérdezte Alina.

— Azokat a szekrényben raktam el. Az én bögrém kényelmesebb —mondta az idős nő, miközben kevergette a zabkását—. Külön fogantyúja van, az artritisz miatt.

— Ez az én konyhám! —Alina hangja megremegett—. Az én bögrém, az én szekrényem!

— Alinochka, miért vagy így? —Vera Serguéyevna szomorúan megrázta a fejét—. Nem tervezem, hogy örökre itt maradok. Egy-két hét, legfeljebb.

— Tegnap azt mondta, hogy ma elmegy!

— Nem gondoltam át jól… Pavlik hívott. Azt mondta, hogy a felújítás elhúzódik. Az építők nem túl gondosak.

Alina leült az asztalhoz, és felhívta az exférjét.

— Pash, szia?

— Ó, szia —Pável hangja álmosságtól terhes volt—. Hogy vagy a dácsán?

— Már itthon vagyok. Figyelj, a mamádat itt lakik. Az én lakásomban.

— Igen, erről valamit említett —yawned—. Én felújítok, nem tud velem lenni.

— Pash, ez a lakás az én tulajdonom! Az enyém!

— És mi van? Téged nem zavar, ugye?

— Hogyne zavarna? Minden megváltozott, úgy viselkedik, mintha ez az övé lenne!

— Alin, tarts ki egy kicsit. Hová menne? —hangja ingerült lett—. Ő egy idős nő.

— Ez nem az én problémám! Maradjon veled!

— Mondom, hogy nem tud. Por, zaj. Ott nem tud lenni.

— De én igen?

— Te fiatal vagy, egészséges vagy. El fogod viselni.

Alina letette a telefont, és a készüléket az asztalra dobta.

— Mi van, a kisfiú nem segített? —Vera Serguéyevna együttérzően nyelt—. A férfiak ilyenek… Saját problémáik vannak.

— Menjen el.

— Alinochka, légy emberséges! —az idős nő leült mellé—. Nem zavarok senkit. Főzök, takarítok. Még a fürdőszobát is kitakarítottam…

— Nem kértem ilyet!

— De friss ételt vásároltam, és meglocsoltam a virágokat. Már majdnem elszáradtak.

Alina felállt, és a hálószobába ment. Dühösen becsapta az ajtót, és a hátával támaszkodott neki. Micsoda rémálom ez? Hazaért, és egy idegen irányít a saját otthonában.

Egy óra múlva zörgettek.

— Az biztosan neked szól —kiáltotta Vera Serguéyevna a konyhából.

Alina kinyitotta az ajtót. A küszöbön két idős hölgy állt egy tortával.

— Szia, kedvesem! —dúdolta az egyik—. Vera Serguéyevna-t keresni jöttünk. Otthon van?

— Hogy otthon? —motyogta Alina.

— Természetesen, most itt él —mosolygott a másik—. Azt mondta, hogy a unokahúga befogadta.

— Milyen unokahúg?

— Jöjjetek be, lányok! —Vera Serguéyevna befurakodott közéjük—. Miért álltok az ajtóban? Már feltettem a szamovárt.

Az idős hölgyek beléptek a lakásba. Elkezdődött a tea, a nevetések és a beszélgetések. Alina visszavonult a hálószobába, és hallgatta, ahogy a falon túl a saját életéről vitáznak.

— És az unokahúg férje? —kérdezte az egyik.

— Elvált. Rossz sors jutott neki, részeges.

— Jaj, ezt nem tudtam!

— Hát, manapság a fiatalok könnyen elválnak. És mi, öregek, már nem tudunk hova menni.

Alina összeszorította a kezét. Részeges? Pável soha nem ivott többet, mint sört! És most kiderül, hogy ő az unokahúg!

Délután a látogatók távoztak. Vera Serguéyevna a mosogatás közben dúdolt.

— Milyen jó barátaim vannak —mondta Alinának—. Holnap újra jönnek. Klava unokája házasodik, ezt meg kell beszélni.

— Senki sem fog ide jönni —motyogta Alina.

— Miért is?

— Mert holnap elmegy!

— Jaj, Alinochka, még nem tudok! —Vera Serguéyevna felmutatta a vizes kezeit—. Fáj a szívem, a vérnyomásom felmegy és lemegy. Az orvos pihenést írt elő.

— Az nem az én problémám.

— Kegyetlen lettél. Szívtelen.

Alina a szobába ment, és bekapcsolta a laptopját. Jogászi számokat kezdett keresni.

Egy hetes rémálom következett. Vera Serguéyevna teljesen letelepedett. Még három doboznyi holmit hozott, átrendezte a nappali bútoraikat, és a falra a saját fényképeit akasztotta.

— Sokkal otthonosabb lett, ugye? —kérdezte, amikor Alina hazajött a munkából.

— Hol van a kanapém?

— Az ablak mellé tettem.

A nyár után, amikor visszatért a vidékről, Alina a lakásában találta az exsógornőjét.

Ott több a fény, jobb a szemnek —Vera Serguéyevna elégedetten bólintott—. És elfordítottam a tévét, most már a konyhából is látható.

Alina csendben a hálószobába ment. Az ágyon egy cetlit talált: „Kedves, elvittem a porszívódat, hogy kitakarítsam. Az enyém tönkrement. Holnap visszahozom. —Vera.”

— Mi az, hogy haza? —kiáltotta Alina—. Tényleg ez a ház az övé?

— Hát, ha most itt élek! —válaszolta a konyhából—. Átmenetileg!

Alina elővette a telefont, és újra felhívta Pávelt.

— Figyelj rám —mondta, amint a férfi válaszolt—. Holnap elviszed az édesanyádat.

— Alin, ne kezdj megint…

— Jogásznál voltam! —a hangja a kiáltásig emelkedett—. Ez illegális elfoglalás! Jogtalan birtoklás!

— Megőrültél? —Pável felháborodott—. Ki akarsz rakni az anyámat az utcára?

— Igen! Pontosan azt akarom!

— Akkor intézd el egyedül. Nincs időm.

Letette. Alina a telefont a falhoz vágta.

— Mi az a zaj? —kérdezte Vera Serguéyevna benézve—. Nem vagy beteg?

— Megőrülök! —Alina a kanapéra zuhant—. Megőrjít!

— Jaj, Alinochka, ne tedd ezt —az idős nő leült mellé—. Jó bérlő vagyok. Fizetem a rezsit, vásárolok ételt.

— Nem akarok bérlőket! Ez az én házam!

— De a lakás nagy, bőven van hely. És örömtelibb együtt élni.

— Nekem nem tetszik!

Másnap reggel Alina korán felkelt. Elővette a lakás dokumentumait, az útlevelét és a válási papírokat. Elment a jogászhoz.

— A helyzet kellemetlen —mondta a középkorú férfi, megrázva a fejét—, de megoldható. Nyújtson be feljelentést a rendőrségen.

— És utána?

— A körzeti ügynök eljön, jegyzőkönyvet vesz fel. Ha nem működik, nyújtson be keresetet.

— És mennyi időt vesz igénybe?

— Egy-két hónapot, a minimum.

Alina elképzelte, hogy két hónapot kell eltöltenie Vera Serguéyevna társaságában és a barátaival. Nem, nem bírná ki.

Délután dühösen tért haza. A lakásban zene és nevetés hallatszott. A konyhában már négy idős hölgy játszott dominót.

— Alinochka! —Vera Serguéyevna integetett—. Bemutatom a lányokat. Eldöntöttük, hogy rendezünk egy tornát.

— Miféle tornát?

— Dominó! Minden este összegyűlünk. Nem bánod, ugye?

— Dehogynem bánom! —Alina az asztalhoz lépett—. Azonnal távozzanak mindannyian!

— Jaj, de ideges —suttogta az egyik vendég.

— Stressz a munka miatt —magyarázta Vera Serguéyevna—. A mai fiatalok mind idegesek.

— Takarodjatok! —kiáltotta Alina—. Takarodjatok ki az én házamból!

A vendégek sietve összeszedték a dominókat, motyogva valamit a rossz neveléséről. Vera Serguéyevna kikísérte őket az ajtóig, elnézést kérve, és ígérve, hogy másnap teát és süteményt hoz.

— Miért bántottad őket? —kérdezte, amikor visszatért a konyhába—. Jó nők, nagyon kultúráltak.

— Mert ez az én házam! —csapott Alina az asztalra—. Az enyém!

— Most már a miénk —válaszolta nyugodtan az exsógor—. Már bejelentkeztem ide.

— Micsoda bejelentkezés?

— Elmentem a nyilvántartó irodába. Hoztam egy ideiglenes lakcímkártyát —Vera Serguéyevna előhúzott egy papírt a táskájából—. Nézd.

Alina megfogta. Valóban, volt rajta pecsét, aláírás… minden rendben volt.

— Hogyan merészelted? —hangja megremegett.

— Mi a baj ezzel? Elvittem a dokumentumokat, és azt mondtam, hogy az unokahúgom megengedte, hogy itt maradjak egy ideig.

— Nem vagyok az unokahúgod! És nem adtam neked engedélyt!

— Nos, a nyilvántartó irodában ezt nem tudják —mosolygott Vera Serguéyevna—. Ott kedves asszonyok dolgoznak, akik szánakoznak az idősekre.

Alina leült egy székre. A keze remegett. Ez már más tészta volt. Egy regisztrált lakcím —ez komoly dolog.

— Holnap feljelentést teszek a rendőrségen —mondta halkan.

— Tedd —bólogatott az exsógor közömbösen—. De én egy beteg idős nő vagyok. Ki fog hinni annak, hogy erőszakkal kerültem ide?

Másnap reggel Alina öt órakor kelt. Felöltözött, magával vitte a papírokat és elment a rendőrségre. A körzeti ügynök csendben végighallgatta, majd megrázta a fejét.

— A helyzet bonyolult —mondta—. De egy illegális elfoglalás még mindig illegális elfoglalás. Meg fogjuk nézni.

Körülbelül fél nyolc körül érkeztek. Vera Serguéyevna köntösben, álmosan nyitott ajtót.

— Jaj, mi történt? —kérdezte megijedve, amikor meglátta az ügynököt.

— Jó reggelt. Petrov őrmester. Bejöhetünk?

— Persze, persze —sietett az idős asszony—. De nem értem…

— Mikor költözött ide? —az ügynök elővette a jegyzetfüzetét.

— Hát… talán egy hónapja, kicsit több —Vera Serguéyevna a kanapéra ült—. Szívbeteg vagyok, magas a vérnyomásom…

— Van bérleti szerződése? A tulajdonos engedélye?

— Miféle szerződés? —zavartan kérdezte az idős asszony—. Ő az unokahúgom. Alinochka. Ő engedett itt maradni.

— Hazugság! —kiáltotta Alina, egy lépést előre lépve—. Nem adtam engedélyt!

— Honnan lenne a kulcsom, akkor? —emelte fel Vera Serguéyevna a kezét.

— Ellopta! A válás után nem adta vissza!

Az ügynök jegyzetelt, majd becsukta a füzetet.

— Állampolgár —mondta Vera Serguéyevna-nek—, huszonnégy órán belül el kell hagynia a lakást.

— Elhagyni? —az idős nő a szívére tette a kezét—. Hová mehetek?

— Nem a mi problémánk. Van egy fia, van saját lakása.

— De ő is felújít! Por van! Ott nem tudok lenni!

— Akkor béreljen máshol —válaszolta az ügynök, felállva—. Holnap visszajövök, hogy ellenőrizzem. Ha még itt van, jegyzőkönyvet készítek.

Elmentek. Vera Serguéyevna a kanapén ült és sírni kezdett.

— Alinochka, hogy teheted ezt velem? —sírta—. Nem vagyok idegen. Olyan sok évet éltünk együtt…

— Nem együtt —mondta Alina keményen—. Én a fiával éltem. Önnel soha.

— De öreg vagyok! Beteg vagyok!

— Ez nem az én problémám.

Alina munkába ment. Egész nap azon gondolkodott, hogy amikor hazaérkezik, üres lesz a lakás vagy Vera Serguéyevna még mindig ott lesz, időt nyerve.

De mikor délután kinyitotta az ajtót, a lakás üres volt. A bútorok a helyükön. Az idegen dolgok eltűntek. A konyhai asztalon egy cetli volt: „Csak a saját dolgaimat vittem el. A kulcsok a szekrényben vannak. Nem gondoltam, hogy ilyen kegyetlen leszel. —Vera.”

Alina összegyűrte a cetlit és a szemetesbe dobta. Végigjárta a szobákat, ellenőrizve, hogy minden a helyén van-e. A fürdőszobában még az idegen szappan illata érezhető volt. A konyhában a legutóbbi átrendezés nyomai maradtak. De a lakás az övé volt. Csak az övé.

Leült a kedvenc foteljébe, és elővette a telefont. Pável ötször hívta és üzeneteket küldött: „Anya sír”, „Olyan lettél, mint egy vadállat”, „Nem szégyelled magad?”

Alina az összes üzenetet elolvasta nélkül törölte. Blokkolta a számát.

Ezután felállt, és elment egy háztartási boltba. Festéket, ecseteket és hengereket vásárolt. Holnap szombat lesz: elkezdheti megújítani a lakást.

Két héten át festette a falakat, tapétát cserélt, új függönyöket vásárolt. Éjszaka és hétvégén dolgozott, mintha megőrült volna. El akarta tüntetni minden nyomát annak a behatolásnak.

Amikor befejezte, a lakás teljesen megváltozott. Semmi nem emlékeztetett már arra a pokolra.

Aznap este Alina leült az új kanapéjára egy csésze teával. Kint esett az eső. A lakásban csend honolt: nyugalom, rend, kényelem. Senki sem irányított a konyhában, senki sem mozgatta a bútorokat, senki sem hozott látogatókat.

Elővette a telefont, és írt a barátnőjének: „Masha, gyere haza. Megmutatom az új belsőt.”

A válasz azonnal megérkezett: „Jövök! Vigyek valamit inni?”

„Igen, hozd el. Ünnepeljünk.”

„Mit ünneplünk?”

Alina egy pillanatra elgondolkodott, majd válaszolt: „A szabadságot.”

Letette a csészét az asztalra és mosolygott. Hosszú idő után először, igazán. Az otthona az övé volt. Az élete is. És ezután csak ő döntött róluk.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top