Eleonóra von Gross királyi életet élt. 28 évesen elnyerte a város központjában található zászlóshajó éttermét, a „L’Empire”-t. Számára ez a vállalkozás nem az ételről szólt, hanem a státuszról. Az ő éttermében nem volt hely „rendes” embereknek, főleg nem azoknak, akik megzavarták a tökéletes terem esztétikáját.
Az a este döntő volt: Eleonóra a Michelin kalauz bizottságát várta. A terem csillogott a kristálytól, a pincérek árnyékként mozogtak. És hirtelen meglátta őt.
A sarokban, az ablaknál ülő öregember viselte a kosztümét, aminek színe a nedves aszfaltra emlékeztetett. A lába mellett egy megkopott bőrtáska állt. Csak egy tányér egyszerű hagymalevest és egy pohár vizet rendelt. Jelenléte a gyémántokkal díszített hölgyek között olyan volt, mint folt a fehér selyem szöveten.
— Ki engedte be ezt a nyomorultat? — suttogta Eleonóra az adminisztrátornak.
— Asszonyom, készpénzes pincér, csendben viselkedik…
— Azt sem érdekel! Szaglik a szegénységtől. Takarítsák el azonnal!
Eleonóra maga ment a asztalhoz. Az öreg éppen a szájához emelte a kanalat.
— Álljon fel és menjen el — mondta jéghideg hangon. — Az ön jelenléte sérti a vendégeimet.
Az öreg felemelte a tekintetét — a szemei valahogy rendkívül tiszták és mélyek voltak.
— Csak be akarom fejezni a levesem, lányom. Éhes vagyok, odakint esik az eső.
— Én nem vagyok a lányod! — kiáltott Eleonóra, mindenki figyelmét felkeltve.
Megragadta a tányért a forró levessel, és mindenki szeme láttára a szemetesbe öntötte azt, ami a pincérek állásánál állt.
— Itt a helyed. Menj és ott egyél. Őrző, vidd el!
Az öreg lassan felállt. Nem volt dühös. Furcsa, szinte apai együttérzéssel nézett Eleonórára.
— Tudja, Eleonóra… az apja, Heinrich, mindig azt mondta, hogy a szív nélküli üzlet csak egy halom tégla. Kár, hogy ön örökölte az ambícióit, de nem a lelkét.
Kivett a zsebéből egy egyszerű tollat, és gyorsan írt valamit egy papírszalvétára. Aztán letette az asztalra, és elment az esőben, még csak meg sem fordulva. Eleonóra undorral vette kézbe a szalvétát, arról várva, hogy valami átkot olvasson, de csupán azt találta rajta: „A bérleti szerződés 60 perc múlva lejár. Hosszabbítás nem lesz. G. Albert.”
Eleonóra felnevetett és darabokra tépte a szalvétát. „G. Albert? Valami őrült,” — gondolta. Hiszen az épület egy anonim „Starlight Holding” alapítványé volt, és a szerződést 10 évre írták alá.
Pont egy óra múlva, amikor az étterem tele volt a város legbefolyásosabb embereivel, az ajtók kinyíltak. Két férfi lépett be öltönyben, mögöttük egy végrehajtó. Őket fekete ruhás biztonságiak követték, de nem az ő őrei.
— Eleonóra von Gross? — kérdezte az egyikük hivatalosan. — Mi Heinrich Albert úr érdekeit képviseljük, az épület egyedüli tulajdonosát és a „Starlight” alapítvány alapítóját.
Eleonóra érezte, ahogy a szája kiszárad.
— Ez valami hiba… Szerződésem van!
— A szerződés 8.4-es pontja így szól — mondta a jogász, miközben kinyitotta a mappát. — „A tulajdonos jogosult azonnali felmondásra, ha a bérlő cselekedetei kárt okoznak az épület morális megítélésében.” Albert úr személyesen tanúskodott ilyen kár érkezésünkkor.
Az öreg ember belépett a terembe. De most tökéletes öltöny volt rajta, a kabátját, amelyet Eleonóra rongynak nevezett, egy személyi asszisztens vitte utána. Ő volt Heinrich Albert — a titokzatos milliárdos, aki 20 éve nem jelent meg a nyilvánosság előtt.
— Ömm… ön szegénynek adta ki magát? — suttogta Eleonóra, érezve, ahogy a világ körülötte összedől.
— Csak betértem megebédelni abba az étterembe, amelyet régi barátom, az apád épített — mondta Albert halkan. — Azt akartam látni, hogy ki kapta meg az örökségét. Most már látom.
Megfordult a vendégekhez:
— Elnézést, uraim, de az étterem végleg bezár. Most azonnal felújítást kezdünk. Ingyenes étkezde nyílik azok számára, akiknek nincs hová menni az eső elől.
Albert Eleonorára nézett:
— Egyébként, ellenőriztem a számláit. Mind nyomot hagytak ebben az épületben. Mivel a bérleti szerződés megszűnt, a bank törli a hiteleket tíz percen belül. Az autód, a lakásod, sőt ez a ruha többé nem a tiéd.
Eleonóra a saját „birodalmának” közepén állt, ami gyorsan kiürült. A pincérek, akiket minden apró hiba miatt büntetett, csendben levették az kötényüket. Az egyikük, egy fiatal srác, akit tegnap megfosztott a prémiumától, kihalászta a szemetesből azt a tányért, amit ő dobott ki, és átnyújtotta neki.
— Tessék, asszonyom. Úgy tűnik, most ez az egyetlen értéked.
Egyszer egy hét múlva Eleonórát a pályaudvaron látták. Az a drága ruha, ami már koszos és gyűrött lett, rajta volt. Ült a padon, várva, hogy valaki adjon neki legalább egy aprót. A város fölött pedig egy új étterem felirata ragyogott: „Heinrich szíve”, ahol minden vendéget, függetlenül a ruhájától, királyként fogadtak.