A történet az apáról, aki az 1995-ben született öt gyermekét „átoknak” nevezte… majd 30 évvel később, amikor azok sikeresek lettek, visszatért hozzájuk.
1995 egy kis alföldi magyar faluban, egy vályogházban öt baba sírt egyszerre.
Marika éppen ötöslányokat szült. Nagyon sovány és sápadt volt, és semmije sem volt, amit enni tudott volna.
Ahelyett, hogy örült volna, a férje, Laci, dühös lett.
„Öt!? Marika, öt!?” ordította Laci, miközben a holmijait pakolta. „Alig tudunk egy szájat etetni! Most pedig öt másikkal bővülünk!? Éhen fogunk halni!”
„Ne hagyj el minket, Laci,” könyörgött Marika, miközben két babát tartott a karjában, a másik három pedig a gyékényen feküdt. „Segíts nekem! Küzdjünk együtt! Sikerülni fog.”
„Nem!” tolta el Laci Marikát. „Nem akarom ezt az életet! Előre akarok jutni! Ezek a gyerekek csak terhek! Átok az én életemre!”
Elvette azt a kis megtakarítást, amit Marika a párna alatt tartott — azt a pénzt, amelyet a babák tejére szántak.
„Laci! Az a pénz a gyerekeké!”
„Tekintsd ezt fizetségnek a sok gondért, amit okoztál nekem.”
Laci elment. Felszállt egy Budapestre tartó buszra. Nem nézett vissza sem a felesége, sem az öt gyereke sírására. Csak magára gondolt.
A NŐ, AKI EGYEDÜL EMELKEDETT FEL
Marika élete valódi pokol lett.
Hogy eltartsa öt gyermekét (Vili, Jani, Pisti, Peti és Gabi), reggelente ruhákat mosott, délután a piacon árult, este pedig egy kiskocsmában mosogatott.
A szomszédok kritizálták. „Ott megy az asszony, aki mindjárt macska lett! Annyi gyerek és a férje is elhagyta.”
De Marika soha nem adta fel.
Minden este, mielőtt elaludtak a kicsiny szobában, ahol alig fértek el, megölelte gyerekeit és mondott nekik valamit, ami örökre az eszükbe vésődött.
„Ne tartsatok haragot apátokkal szemben,” suttogta.
A gyerekek nem értették, miért.
De Marika folytatta:
„Ígérjétek meg nekem… egyszer megmutatjuk a világnak, hogy nem vagytok teher. Áldás vagytok.”
Az öt fiú intelligens, szorgalmas és istenfélő lett. Látták az anyjuk áldozatát. Ez motiválta őket arra, hogy elszántan tanuljanak, még ha néha csak sóval készített rizs volt is a vacsora.
Harminc évvel később.
Laci 60 éves volt. A budapesti előrelépés reménye soha nem vált valóra. A szenvedélyek rabja lett, beteg lett, és most már nyomorog. Nem volt családja, mert amikor a pénze elfogyott, szeretője is elhagyta.
Vesebetegségben szenvedett, és nagy összegű pénzre volt szüksége egy műtéthez.
Egy nap a következő cikket látta az újságban:
„AZ ÉV ANYJA: MARIKA SZABÓT A BUDAPESTI DUNA HOTELBEN TÜNTETIK KI.”
Laci szeme elkerekedett. Marika! A felesége! És a képen úgy nézett ki, mint valaki, akinek jól megy.
„Most már gazdagok…” mormolta Laci. „Jogom van hozzájuk. Én vagyok az apjuk. Jár nekem segítség a műtéthez. Biztosan megértenek majd.”
A legjobb ruháit vette fel (bár azok is régi ruhák voltak) és elindult a budapesti Duna Hotel felé.
A NAGY ÜNNEPSÉG
Amikor megérkezett a hotelhez, egy őr megállította.
„Uram, az Ön meghívója?”
„Nincs meghívóm! Én vagyok a díjazott férje! Marika Szabóé! Engedjen be!” kiabált Laci.
A felfordulás miatt egy elegánsan öltözködő idősebb hölgy jött ki, ékszerekkel borítva, igazi nagyasszonyi tartással. Marika volt az.
„Laci?” kérdezte Marika meglepetten.
„Marika!” futott oda Laci és térdre borult előtte. „Bocsáss meg! Tévedtem! Visszatértem, Marika! Építsük újjá a családot. Beteg vagyok… szükségem van a segítségedre.”
A vendégek suttogtak. Ez hát az a férj, aki elhagyta őket.
Marika Laci-ra nézett. Már nem volt harag a szívében, de már nem volt benne szeretet sem.
„Laci,” mondta nyugodtan. „Harminc év. Egyetlen levél sem. És most, hogy pénz kell, visszajöttél?”
„Még mindig én vagyok az apjuk!” igazolta magát Laci. „Hol vannak a gyerekeim? Látni akarom a gyermekeimet! Ők biztosan megértenek!”
Hirtelen kialudtak a fények.
Egy reflektor a színpadra világított.
„Látni akarod a gyermekeidet?” kérdezte Marika. „Ott vannak.”
Egyenként, öt elegáns és sikeres férfi lépett a színpadra.
Vili — Bírói talárban. „Vili Szabó bíró vagyok. A bírósági tanács legfiatalabb bírája.”
Jani — Ragyogó díszegyenruhában. „János Szabó tábornok vagyok. Budapest rendőrfőnöke.”
Pisti — Üzleti öltönyben. „Pista Szabó vagyok. A Szabó Építőipari Zrt. vezérigazgatója, amely ezt a hotelt is építette.”
Peti — Papi ruhában. „Péter Szabó vagyok. Pap, aki árvaházakban és idősek otthonában segít.”
Gabi — Orvosi köpenyben. „Dr. Gábor Szabó vagyok. Latin-Amerika legelismertebb nephrológusa.”
Laci megkövülten állt. Az öt gyermek, akiket egyszer „tehernek” és „átoknak” nevezett, most a társadalom pillérei voltak.
Laci reszketve sétált fel a színpadra. „Fi-fiúk… én vagyok… az apátok…”
Gabihoz (Dr. Szabó) közeledett. Átnézte a Laci által hozott orvosi aktát.
„Apa,” mondta Dr. Gábor. „Láttam a neved a vesetranszplantációra váró betegek listáján az én kórházamban.”
„Igen, fiam!” kiáltott fel Laci boldogan. „Te vagy az orvos! Ments meg! Műts meg! Én vagyok az apád!”
Dr. Gábor keserédesen mosolygott.
„Emlékszel 1995-re?” kérdezte Gábor. „Amikor anya könyörgött, hogy hagyd ott a pénzt, hogy tejet vegyen nekünk. De elvetted és elmentél.”
„Mivel nem volt tej, súlyosan megbetegedtem. Majdnem meghaltam kiszáradás miatt. Anya eladta a vérét, hogy meggyógyítson.”
A többi testvér is közelebb lépett.
Bíró Vili: „A törvény szerint az elhagyás bűncselekmény. De nem fogunk feljelenteni. Mert az élet már így is keményen büntetett.”
Pista Szabó: „Pénzt kérsz? Milliókat adhatnék. De a pénzem csak azoknak szól, akik hittek bennem, amikor még semmim sem volt.”
Atya Peti: „Megbocsátok neked, apa. Imádkozni fogok a lelkedért. De ez nem jelenti azt, hogy újra megzavarhatnád anyánk nyugalmát.”
Gabi apja elé állt.
„Apa, én vagyok a legjobb szakértő a betegségedre. Csak én tudlak megmenteni.”
Laci térdre rogyott. „Kérlek, fiam… tedd meg.”
Gabi megrázta a fejét.
„Orvosként megesküdtem, hogy mindenkit meggyógyítok. Meg foglak műteni. Megmentem az életed.”
Laci arca felragyogott. „Köszönöm! Köszönöm, fiam!”
„De,” folytatta Gabi, „miután felépülsz, soha ne jelenj meg előttünk újra. Ez a műtét az utolsó segítség, amit adunk neked. Ezzel fizetjük meg az életedért. Holnaptól idegenek leszünk.”
A műtétet végrehajtották. Laci megmenekült.
Amikor magához tért a kórházban, Marika és az öt gyermek már távol voltak.
Csak a kórházi számlát hagyták „TELJES EGÉSZÉBEN KIFIZETVE” felirattal, és egy kis borítékot.
A borítékban 500 forint volt.
Pontosan annyi, amennyit Marikától vitt el 1995-ben, mielőtt elhagyta őket.
Laci elhagyta a kórházat testileg élve, de lelkileg halottan. Tévében és újságokban látta gyermekeinek sikerét, de csak távolról nézhette.
Örökké hordozza annak a bánatát, hogy az öt „teher”, akiket a múltban eldobott, azok lehettek volna, akik megsegítik idős napjaiban.