– Már megint újat kell venni…
A november idén különösen kegyetlen volt. Nem hó esett, hanem valami jeges, szürke massza, amit a városi latyak és a sózott utak keveréke alkotott. Egyetlen szezon alatt tönkretette a cipőket, mintha ez lenne a dolga.
Tatjana érezte, ahogy a bal lába lassan, de biztosan elzsibbad.
Valahol félúton a metró és az otthona között a régi csizmája – amit három éve vett leárazáson – végleg feladta. A talpon először csak egy vékony repedés jelent meg, de most már lyukká tágult. Minden lépésnél cuppogó hang hallatszott, ahogy a jeges, piszkos lé beszivárgott a cipőbe.
A hideg nem csak kívülről jött.
Felmászott a zokniján keresztül, beleette magát a bőrébe, egészen a csontjáig.
Mire hazaért, már nem is a lábát érezte.
Csak a fáradtságot.
És azt az egyetlen, egyszerű vágyat: levenni a vizes zoknit, és forró vízbe tenni a lábát.
Amikor belépett a lakásba, félhomály fogadta. A folyosón nem égett lámpa. Csak a szobából szűrődött ki egy hideg, kékes fény – a számítógép monitorának fénye.
Valerij már legalább három órája otthon volt. Az ő műszakja korábban véget ért.
De nem jött ki elé.
– Bezártad az alsó zárat? – kiáltott ki a szobából anélkül, hogy felnézett volna. – Az rugó néha beragad, rá kell húzni.
Tatjana nem válaszolt.
A falnak támaszkodott. A testét apró remegés rázta. A lábujjai égetően fájtak a hidegtől, mintha egyszerre fagytak volna meg és gyulladtak volna be.
Lassan levette a kabátját. A cipőjéből víz csöpögött a linóleumra.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
Csak egy percet akart.
Csak egy kis csendet.
– Hallod? – szólt ki újra Valerij türelmetlenebb hangon. – Válaszolni is lehetne!
– Bezártam – mondta végül halkan.
A hangja alig volt több, mint egy sóhaj.
Beljebb ment a lakásba. A szobában Valerij a számítógép előtt ült, fejhallgatóval a nyakában, egyik kezében egér, a másikban telefon. A képernyőn valami villogott, gyorsan mozgó képek, számok, grafikonok.
Nem nézett rá.
– Képzeld – mondta hirtelen, mintha most jutna eszébe –, beszéltem anyával.
Tatjana megállt az ajtóban.
Valami a hangjában… túl könnyed volt.
– És? – kérdezte.
– Új konyhabútort akar. Régi már, mondja, szétesik. És igaza is van. – Vállat vont. – Szóval arra gondoltam, hogy a prémiumodat odaadhatnád neki.
Tatjana nem mozdult.
A szavai lassan értek el hozzá.
Mintha víz alatt hallaná őket.
– Az éves prémiumomat? – ismételte meg.
– Igen – bólintott Valerij, végre ránézve. – Neki nagyobb szüksége van rá. Te meg… hát, megleszel nélküle.
Tatjana lenézett a lábára.
A vizes zokni már átázott teljesen. A hideg szinte fájdalommá sűrűsödött.
– Nekem csizmára lenne szükségem – mondta csendesen. – Ezek tönkrementek.
Valerij legyintett.
– Ugyan már. Ragaszd meg. Hányan járnak foltozott cipőben? Nem a világ vége. Anyámnak viszont rendes konyha kell. Az fontosabb.
A mondat egyszerű volt.
Tárgyilagos.
Mint egy döntés.
Tatjana lassan levette a cipőjét. A zokni csurom víz volt. Amikor lehúzta, a bőre vörös volt, foltos, a hidegtől megviselt.
Egy pillanatra megállt.
És valami megváltozott.
Nem hirtelen.
Nem látványosan.
Hanem csendben.
Mint amikor a jég alatt elindul a repedés.
– Valerij – mondta.
A férfi fel sem nézett.
– Mi van még?
Tatjana közelebb lépett.
– Tudod, mi a különbség köztünk és a csizmám között?
Valerij felsóhajtott.
– Ne kezdjük…
– A csizmám legalább három évig bírta – folytatta nyugodtan. – Pedig minden nap hordtam. Sárban, hóban, latyakban.
Most már ránézett.
– Te meg… már az első komolyabb „télben” tönkrementél.
Csend lett.
Valerij arca megfeszült.
– Ezt hogy érted?
Tatjana nem emelte fel a hangját.
Nem volt benne düh.
Csak tisztaság.
– Úgy, hogy amikor választani kellene, mindig én vagyok az, aki „megoldja valahogy”. Mindig én vagyok az, aki lemond. Aki ragaszt. Aki alkalmazkodik.
Egy lépéssel közelebb ment.
– És most már nem akarok az lenni.
Valerij felállt.
– Ez most mi? Egy dráma a semmiből?
Tatjana megrázta a fejét.
– Nem. Ez az, amikor végre észreveszem, hogy mi a valóság.
Felvette a táskáját.
– A prémiumomból csizmát veszek.
Egy pillanatra megállt az ajtóban.
– És talán valami mást is.
– Mit? – kérdezte ingerülten Valerij.
Tatjana ránézett.
És először nem volt benne fáradtság.
– Egy életet, ahol nem én vagyok az utolsó helyen.
Kinyitotta az ajtót.
A hideg levegő újra megcsapta.
De most már nem tűnt olyan elviselhetetlennek.
Mert volt benne valami más is.
Valami, ami régóta hiányzott.
Szabadság.