Rózsaszín árnyak
Az a kép megrázott. Egy fiatal nő állt a fényképen, karcsú és mosolygós volt, a haja szélfútta, szinte vibrált az életerőtől. De valami sötét sürgetés bújt meg a háttérben. A Rózsaszín Hölgy arca eltorzult, ahogy nézte a képet, a keze szorosan kapaszkodott az ujjaimba.
„Nézd, kicsim, múlik az idő. Azok a fiatalok, akik rajta álltak, már rég eltűntek. Csak én maradtam.”
Johnny a szobában lévő dohányzóasztalon levő könyvet nézegette, és alig hallotta a szavakat. „Mennünk kell, Mari!” – suttogta a fülembe, de túl késő volt. A Rózsaszín Hölgy teljesen megfeledkezett az ételről, a sötét titok eluralkodott a szobán.
„Vannak titkok, amelyek nem halnak meg.” A hangja szinte remegett, az arcán a fény és az árnyék játéka torzította el a vonásait.
„Miről beszélsz?” Próbáltam higgadt maradni, de a szívem a torkomban dobogott. Johnny próbált elhúzódni, de a Rózsaszín Hölgy elém lépett, így elvágtam az utunkat.
„Az a férfi…” folytatta. „Ő ott, akit most nézünk. Még mindig itt van. Megölelt, megcsókolt, és most…”
Aztán feléledt a lakás. A légkör szorongása hirtelen valósággá vált. Johnny éles levegőt vett, és léptei hangosak voltak a parkettán.
„Mennünk kell.” A szavak ismételt visszhangja elérte az agyamat.
„Nem, nem mehetünk el! Miért?”
„Mert a szomszédságunkban valami nincsen rendben.” Johnny arca markáns volt, a szemei azonban eltűntek a sötétségben.
A Rózsaszín Hölgy tekintete hirtelen megváltozott. „Nos, ha menni akartok, menjetek. De ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek.”
„Elég a játékból, pont elég!” Johnny határozottan mondta, de már tudtam: a mi döntésünk megváltoztatta a helyzetet. Egy titkos világ tárult fel előttünk.
Rózsaszín Hölgy szemei komorabbá váltak, és a bútorok fénye tompulni látszott. „Mindenki tud. Én tudom, te tudod, a város tudja. De ti csak most érkeztetek, és nekem csak az marad, hogy megéljem a bennünket körülvevő sötétséget.”
„Ne mondjál már ilyet!” kiáltottam fel, megpróbálva felfogni a szavait. „Ki az, akiről beszélsz? Miért kellene félnünk tőled?”
„Félni? Nem, nem tőlem. De lehet, hogy egy halott titka kísért minket. Az a szellem, akit láttatok – nem csak egy kép, hanem valami sokkal erősebb.”
Ekkor a csend kiéleződött, mintha a világ minden hangja eltűnt volna. Johnny a bejárati ajtó felé lépett, de a Rózsaszín Hölgy elénk állt. „Bármit is csináltok, nem szabad elfelejtenetek, hogy a múlt mindig megtalál.”
Közel léptem hozzá, és éreztem a szorongással teli levegőt, ami körülölelt minket. „Te magad is tudod, hogy ez nem normális! Miért nem élted át a múltad?”
„Mert a múlt fájdalmát nem mindig lehet elfelejteni. Néhány titkot meg kell őrizni.” Búgta.
A szívem hevesen vert, ahogy Johnny az ajtó előtt mozdult. „Mari, nem maradunk itt, ez őrület!”
De a Rózsaszín Hölgy hirtelen feltárta a titkát: az ajtó mögötti mondandó rejtelme kiáltotta magát. Tönkretett kapcsolatok és elfelejtett emlékek.
„A könyv…” mondta, és hirtelen kinyitott egy ajtót a háttérben, ahonnan kézbe vehetett volna több ezer régi könyvet. „Mind benne van! Az életem! Az életetek! Ti nem tudjátok, hogy mi vár rátok.”
Johnny megfeszítette a kezét, és én is ott álltam, sokk kerített hatalmába. „Lépd át a határt, Mari.” Megforgatta szemeit. „Még mindig dönthetsz.”
Azok a szavak egy végső hívásnak tűntek, a választás terhe mindkettőnk vállán nyugodott. Mert a Rózsaszín Hölgy egy titokkal üdvözölt minket, ami érezhetően megbénította a világot.
„Mire vársz? A múltad elmondja, ki vagy, de ha elhagyod, soha nem tudod meg.”
Megállt minden. A vörös rózsák a kertben néma nézőkként figyeltek minket, a világ az ajtó mögött várt, hogy kinyíljon.
A Rózsaszín Hölgy azonban kiúttalan alagúton keresztül mutatta az utat, ahogy a titkok zellemei úgy tűntek el, mint a hajnal első napfénye.
Ahogy hátráltunk, tudtuk: egy határvonalat léptünk át, és aznap este még sokáig ülni fogunk a kérdések végtelen ködében.
„Felmérhetetlen, hogy mi jöhet,” mondta Johnny, és én bólintottam.
Ahogy végül elhagytuk a rózsaszín házat, azon tűnődtem: a titkok nem távoztak, csak más formába öltöztek, és a légzésünk egyre nehezebbé vált. A múlt, amely egykor oly távolinak tűnt, most közel hívott minket – és tudtuk, hogy napról napra egyre mélyebben ragad az a sötét sors, ami a városi legendák mögé bújt.