Az Ismeretlen Nő
„Ne! Te nem vagy az!” – kiáltottam, miközben a templom csendje egy csapásra megtelt. A hangom az orgona szavaira egyszerre szökkent fel, és a meglepettség erősebb volt, mint bármilyen fájdalom, amit eddig éreztem. A nő arca megrándult, ahogy a valóság zúzó hatása elérte őt is. Kék szemével egyenesen rám nézett, és az ajkaik remegtek, mintha egy szót sem tudnának kimondani.
A templom nyomasztó csendjében mindenki felénk nézett. Jól ismertem a szempárokat, a szánakozó tekinteteket, és azt a sajnálkozó pillantást, ami csak az elveszettek asszonyainak jár. Az utcán már szokás volt, hogy az emberek bocsánatot kérnek, ha nem tudnak segíteni a fájdalmadon. De nekem most nem a külső világra volt szükségem, hanem őrá.
„Célzom el!” – mondtam, és a szívem száguldott, ahogy közelebb léptem hozzá. Meg akartam érinteni az arcát, fel akartam ismerni a vonásain, hátha az idő ki tudja törölni az éveket, amik elválasztottak minket.
„Mondtad, hogy a nevem Baba…” – suttogta, de hamarabb tűnt el, mint ahogy a szava eljutott volna hozzám. Az agyam kattogott. Mi az, hogy Baba? Nem lehet ez valóság!
A nő megint felém lépett, az arca lágyabb lett, mintha az idő kereke visszafelé forogna. „Megölni fog, ha elmondom, mit tudok,” – mondta, és a hangja olyan halk volt, hogy csak az én fülöm hallhatta. „De az apám nem gátolt meg. Mindig is tudtam az igazságot.”
Közben a lelkész már készült a búcsúra, de nekem a nő mellett kellett állnom. „Mi az igazság?” – kérdeztem, harapva a szavakat a nyelvemen, érződött, hogy a szívverésem zúgó, őrlődő pillanatokba torkollik. Az emberek nézték az előadásomat, és tudtam, hogy senki sem érti, mi történik velem.
„Az apád tudta,” – válaszolt végül, és a szavak csodásan csillogtak az ősz haján. „De anyád megölte őt, mert félt a titoktól. Férfit akart, akit soha nem szabadott volna szeretnie.”
Az utolsó szavakat nehéz volt felfogni. A templom akkor kezdett el forrósodni, megfulladtam a felismerés súlyától, mintha a levegő eltűnt volna körülem. „Az apám?” – ismételtem, tudva, hogy ezzel beültetem a kezdetet egy új életbe. „De ő soha nem volt velem.”
„A nevem Lydia,” – mondta a nő, és szemeiben a könnyek kavarogtak, mint érzelmek a szélben. „Születésem óta vártam, hogy megtudjam, mi történt. Ne haragudj, hogy így találkoztunk.”
A templom ajtói előtt a levegő viharosan mozdult. Az emberek sorra álltak fel, megpróbálva előre kúszni a kíváncsiságukkal, de én csak őt láttam. Lydia terhét nem tudtam elviselni, tudtam, hogy a szavakat nem csak a testvérek éltre keltek.
A temetési zenekar HRM-ját épp most fejezték be, mikor járásomban megnéztem a nő körüli világot. A templom sarkaiban elmosódott elhúzódó évtizedek, elveszett gyermekkori emlékek, olyan súlyosak, hogy a földre húztak. Mert ami összekötött, az soha nem ment el.
„Azt mondtad anyám halott, mégis itt állsz,” – mondtam, és hirtelen úgy éreztem, hogy minden fájdalmunk találkozik, egyszerre születik újjá a gyötrelem. „Hogy kaphattalak valaha is vissza?”
„Egyszóltam,” – mosolygott Lydia, „de az őszintét soha nem hallottuk. Miatta vagyunk itt…”
A templom alapjainak zúgása fonódott össze a lábamnál. Az emberek szavak nélkül kényszerítettek ki egy új képet. Míg a lelkész meg akarta kérni a gyászolókat, én meghoztam a magam döntését.
Lydia arca a legszebb emlékeket idézte fel bennem, ami sokkal értékesebb volt, mint bármi, amit eddig képzeltem. Az anyagi világ végtelen égboltján csak annyi vágyam volt, hogy a hogyanra és mikorra ki bontakozik.
„Jöjj,” – mondtam, és megfogtam a kezét. Elindultunk együtt a templom kijárata felé. A világ ott várt ránk, jöhetett vele minden, ami eddig titokban maradt. Mert az igazság most napvilágot látott.