Katya az autóban ült, és nem sírt.
Ez volt benne a legfurcsább.
Nem sírt, miközben mögötte maradt az a ház, ahol hét évig élt. Nem sírt, miközben a hátsó ülésen Léna halkan szuszogott, már az utca végén elaludva. Nem sírt, miközben a zsebében rezgett a telefon, újra és újra – Oleg hívta.
Csak nézte az utat.
És valami furcsa csendet érzett.
Valódit.
Nem azt a feszült, vihar előtti csendet, hanem azt, amiben végre nincsenek idegen hangok. Nincs gyerekzsivaj a kertben, nincs csörömpölő edény, nincs az a harsány, önelégült nevetés, ami mindent betölt, és amit lehetetlen nem észrevenni.
A telefon újra megrezdült.
Oleg.
Katya kinyomta.
Minden három nappal ezelőtt kezdődött.
Vagy talán nem.
Talán hét éve.
Amikor először ment el megismerni a férje családját.
Akkor még azt hitte, ez csak átmeneti.
Hogy majd megszokják egymást.
Hogy lesznek határok.
Nem lettek.
Oleg rokonai mindig „váratlanul” érkeztek. Pedig Katya már régóta felismerte a jeleket. Mint aki érzi az időjárás változását: a levegő megfeszül, és tudod, hogy vihar jön.
Vityalik, a testvér, a feleségével, Tanyával, és három gyerekkel. Irina, a nővér, a férjével, és az ikerlányaikkal.
Négy felnőtt.
Öt gyerek.
És egy biztos katasztrófa.
– Jönnek májusban – mondta Oleg április végén.
Nem kérdezte.
Kijelentette.
Katya éppen hagymát vágott. A kés egy pillanatra megállt a kezében. A férjére nézett. Aztán vissza a késre.
– Mind?
– Mind.
A válasz egyszerű volt.
Mint mindig.
Az első nap még csak zajos volt.
A második már fárasztó.
A harmadik… elviselhetetlen.
A gyerekek mindent birtokba vettek. A kertet, a nappalit, a hálószobát. A kanapét ugrálóvárrá alakították, a teraszon fociztak, az egyik váza összetört, majd még egy.
A konyha állandóan tele volt.
Piszkos tányérokkal.
Morzsákkal.
Idegen kezekkel, amelyek mindenhez hozzányúltak, mintha joguk lenne hozzá.
És Oleg?
Nevetett.
– Gyerekek, hát ilyenek – legyintett.
Katya takarított.
Főzött.
Mosogatott.
Újra és újra.
És minden egyes alkalommal, amikor megpróbált szólni, csak egy választ kapott:
– Ne csinálj már problémát.
A harmadik napon történt.
Katya belépett a konyhába, és megállt.
A mosogató tele volt.
A padlón valami ragadt.
A hűtő ajtaja nyitva.
És Tánya ott állt, egy pohár borral a kezében, és nevetett.
– Jaj, Katya, te ezt úgyis szereted csinálni – mondta könnyedén. – Olyan kis háziasszony vagy.
Valami ott eltört.
Nem hangosan.
Nem látványosan.
Hanem végleg.
Katya nem szólt.
Kiment.
Felvette Léna kabátját.
A sajátját.
A kulcsokat.
És elment.
Most az autóban ült.
A csenddel.
A telefon újra rezgett.
Most nem nyomta ki.
Felvette.
– Hol vagy? – Oleg hangja feszült volt. – Ez most mi volt? Mindenki itt van, Katya!
Katya egy pillanatig nem válaszolt.
Aztán megszólalt.
– Hallgass meg.
A hangja nyugodt volt.
Olyan nyugodt, hogy Oleg elhallgatott.
– Ha a számlák ki lesznek fizetve, visszamegyek.
– Milyen számlák? – kérdezte értetlenül.
– Az összes – felelte Katya. – A víz, az áram, a bevásárlás, amit három nap alatt elfogyasztottak. Minden.
Csend.
– És ha nem? – kérdezte végül Oleg.
Katya a visszapillantó tükörbe nézett.
Léna békésen aludt.
– Akkor válás.
A szó egyszerű volt.
Tiszta.
Nem fenyegetés.
Döntés.
– Te most komolyan…? – kezdte Oleg.
– Igen.
Katya megszakította a hívást.
Nem volt több mondanivaló.
A motor halkan járt.
Az út előtte nyitva volt.
És először nem félt attól, ami jön.
Mert most már nem menekült.
Hanem választott.