– Itthon vagyok! – hangzott fel a hang a folyosóról.
A kulcs száraz kattanása a zárban úgy hasított bele a lakás csendjébe, mint egy lövés. Larisa összerezzent, pedig három órája pontosan erre a pillanatra várt. A sötét konyhában ült egy sámlin, mozdulatlanul, mintha attól félne, hogy ha megmozdul, minden, amit eddig tartott magában, darabokra hullik.
Nem ment ki elé.
Nem volt ereje egy üres mosolyhoz, egy megszokott „szia”-hoz.
A lakásban nehéz, tapadós szag terjengett. Ecetes borogatás, lázcsillapító szirup édeskés illata és az a sajátos, szorongó anyai verejték, ami akkor jelenik meg, amikor a félelem már nem gondolat, hanem állandó jelenlét. Ez a szag beivódott a függönyökbe, a falakba, a bőrébe.
Dima zajosan lépett be.
Otthonosan.
Mintha minden rendben lenne.
Ledobta a cipőjét, az egyik hangosan csapódott a másikhoz. A kabátját sietve akasztotta fel, a mozdulataiban volt valami türelmetlen sietség, mintha már a következő dologra koncentrálna.
Friss, hideg levegő illata lengte körül.
És valami más is.
Valami idegen.
Valami túl ismerős.
Egy másik otthon illata.
Olyan helyé, ahol nem Larisa volt az, aki várta.
– Lar, miért ülsz a sötétben? – kérdezte vidáman, szinte túl vidáman egy olyan nap után, amelyről azt állította, hogy kimerítő volt. – Van valami enni? Éhen halok. Egész nap talpon voltam.
Felkapcsolta a villanyt.
Az éles fény belehasított Larisa szemébe. Ösztönösen felemelte a kezét, hogy eltakarja az arcát.
Szörnyen nézett ki.
A haja összekuszálódott, egy laza kontyba csavarva. A szeme alatt sötét, lilás árnyékok húzódtak. A köntöse gyűrött volt, itt-ott nedves.
Mint valakié, aki nem aludt.
Aki nem pihent.
Aki három órán át csak egy dolgot csinált: várt.
– Hol voltál? – kérdezte végül.
A hangja halk volt.
Túl halk.
Dima megállt.
Egy pillanatra.
Aztán vállat vont.
– Mondtam, hogy dolgozom.
Larisa lassan leengedte a kezét.
Ránézett.
Most először igazán.
– Három órán át hívtalak.
Dima arca megfeszült.
– Nem hallottam.
– Nem hallottad? – ismételte meg Larisa.
Felállt.
Lassan.
Mint aki minden mozdulatát mérlegeli.
– Amíg a fiunk negyven fokos lázzal feküdt?
Csend lett.
Az a fajta csend, ami már nem üres.
Hanem tele van kimondatlan dolgokkal.
– Elaludt – tette hozzá Larisa halkan. – Most végre alszik.
Dima idegesen megigazította a pulóverét.
– És most mit akarsz ezzel mondani?
Larisa egy lépést tett felé.
– Azt, hogy láttam a híváslistát.
Dima szeme egy pillanatra megrebbent.
– És?
– És azt is, hogy visszahívtad őt.
Nem mondta ki a nevet.
Nem kellett.
A levegőben ott volt.
– Csak egy csapot javítottam meg – vágta rá Dima gyorsan. – Mi ebben a nagy ügy?
Larisa bólintott.
Lassan.
– Értem.
A hangja nyugodt volt.
Túl nyugodt.
– A fiad negyven fokos lázzal feküdt. Én három órán át hívtalak. Te pedig… csapot szereltél a volt feleségednél.
Dima felsóhajtott.
– Ne dramatizáld túl. Nem történt semmi.
Larisa ekkor elmosolyodott.
Nem vidáman.
Hanem úgy, ahogy az ember akkor mosolyog, amikor végre megért valamit.
– Dehogynem történt.
Egy pillanatra csend lett.
Aztán Larisa megfordult, és az ajtó felé indult.
– Hova mész? – kérdezte Dima élesebben.
Larisa megállt.
Nem nézett vissza.
– A fiamhoz.
Majd egy rövid szünet után hozzátette:
– És gondolkodni.
Dima felnevetett.
Idegesen.
– Most komolyan? Egy csap miatt?
Larisa lassan megfordult.
És most már egyenesen a szemébe nézett.
– Nem.
Egyetlen szó.
– Azért, mert amikor választani kellett, te már rég választottál.
A mondat után csend maradt.
Nem volt benne kiabálás.
Nem volt benne dráma.
Csak igazság.
Larisa elindult a gyerekszoba felé.
Az ajtó mögött halk, egyenletes légzés hallatszott.
Letérdelt az ágy mellé.
Megérintette a fiú homlokát.
Még mindig forró volt.
De már nem annyira.
– Itt vagyok – suttogta.
És ebben a két szóban több volt, mint minden, amit aznap mondtak.
A konyhában Dima mozdulatlanul állt.
Először nem tudta, mit tegyen.
Mert voltak helyzetek, amiket nem lehetett többé megmagyarázni.
Csak elveszíteni.