„Ez az én lakásom, szokj hozzá” — vetette oda az anyós. De estére már neki kellett hozzászoknia.
— Armen azt mondta, hogy a padlizsánt kizárólag hosszában kell vágni, nem ezekkel a te kis árva karikáiddal — Galina Szergejevna a konyha közepén állt, mint egy diadalív, csak épp díszítés helyett egy zsíros „Pjatyjorka”-köpeny volt rajta.
— És egyáltalán, Olja, szabadítsd fel a tűzhelyet. A férfinak friss piláf kell, nem a te diétás levesed reményből és zellerből.
Nyugodtan félretettem az edényt. A varrodában, ahol férfizakókat rakok össze olyan szabásmintákból, amelyek nem bocsátanak meg egy milliméter hibát sem, az ember két dolgot tanul meg: az olló élességét és a jéghideg nyugalmat.
— Galina Szergejevna, a piláf nemes étel — válaszoltam, miközben megtöröltem a kezem.
— De Armen, úgy tűnik, elfelejtette, hogy a tűzhelyet az a villany hajtja, amit Fegya fizet, a padlizsán pedig abban a hűtőben van, amit én vettem. Szóval, hogy hosszában vagy keresztben — az nem gasztronómiai, hanem befektetési kérdés.
Az ajtóban megjelent maga az „befektető”. Armen, két aszaltgyümölcs-stand tulajdonosa és egy olyan ember arca, aki épp most privatizálta a Gazpromot, lazán megigazította a trikóját a hasán.
A piacigazgató távoli rokonaként kapott státusza némi lovassági lendületet adott a járásának.
— Figyelj, Olja, miért beszélsz így? — Armen hanyagul nekidőlt az ajtófélfának, amitől az gyanúsan megnyikordult. — Mi egy család vagyunk. Én jöttem — rendet hoztam. Holnap jönnek a testvéreim is, úgy hatan, üzletről beszélünk. Készíts valami… komolyat. És lehetőleg felesleges szemek nélkül.
— Hat ember? — vontam fel a szemöldököm. — Egy kétszobás lakásba, ahol már négy felnőtt is úgy manőverezik, mint a heringek a hordóban?