— Pakold össze a holmidat és menj el — az anyós idegen lakásban rendezkedett, miközben a meny a rendőrség számát tárcsázta.
— Pakold össze a dolgaidat és hagyd el a lakást — az anyós parancsolgatott az idegen otthonban, miközben a meny a küszöbön állt, kulccsal a kezében.
Marina este hat körül ért haza.
Egy átlagos kedd. Nehéz nap a munkahelyen, dugók, egy letört sarok a jobb cipőjén — csak a liftben vette észre. Felfelé menet csak egyetlen dolog járt a fejében: forró zuhany, csendes este, beszélgetések nélkül.
Az ajtó kinyílt — és a világ kifordult önmagából.
Először az illat csapta meg. Idegen. Éles. Égett tej a konyhából, ismeretlen, olcsó parfüm és valami savanykás, gyerekes szag.
Aztán a hangok. Gyereksikítás a nappaliból. Edénycsörömpölés. Egy idegen hang a hálóból — telefonál, nevet.
Marina még nem értette. Csak állt az ajtóban és nézett.
A fehér kanapéján, amelyet Moszkvából hozatott és három hónapig várt rá, két idegen gyerek ugrált. Utcai cipőben. A parkettán hatalmas kockás táskák, színültig tömve. Az előszobában gumicsizmák, gyerekdzsekik, szétdobált játékok.
Az ablak melletti fotelben pedig az anyósa, Nadezsda Vasziljevna ült. Egy bögrével a kezében. Marina kedvenc bögréjével.
— Na, megjöttél — az anyós rá se nézett. — Marina, sokáig fogsz még ott állni? Pakold össze a holmidat. Gyorsan. Tanyácskának meg kell fürdetnie a gyerekeket, a fürdő pedig tele van a te kis üvegcséiddel.