„Nadjuska, írd alá itt” — az anyós papírokat hozott a lakásról, és a meny nyolc év után először mondott nemet.
A sajátja
— Nadjuska, csak itt írd alá. Ez csak formaság.
Nadja ránézett a papírra. Aztán az anyósára. Aztán megint a papírra.
„Csak formaság” — ezt a mondatot már hallotta. Sokszor. Nyolc éven keresztül, ha őszinte akar lenni.
Amikor Tamara Nyikolajevna először mondta, hogy „csak segítek szomszédként” — abból az lett, hogy most már bejelentés nélkül jön.
Amikor azt mondta, hogy „csak megnézem, hogyan fürdeted a kislányt” — abból az lett, hogy Nadja mindent rosszul csinál.
Amikor azt mondta, hogy „csak azt akarom, hogy Lesának jó legyen” — abból az lett, hogy Nadja véleménye ebben a családban nem számít.
„Csak formaság” — vagyis aláírni egy dokumentumot, amellyel a meny ebben a lakásban gyakorlatilag senkivé válik.
— Gondolkodnom kell — mondta Nadja.
Az anyós pislogott. Erre a válaszra nem számított.
Nadja huszonhárom évesen ment férjhez.
Aljosa azonnal megtetszett neki — megbízható, otthonos, úgy nevetett, hogy gödröcskék jelentek meg az arcán. Dolgozott, nem panaszkodott, két keze volt, és rendesen használta is. Az ilyeneket, mondta az anyja, meg kell becsülni.
Tamara Nyikolajevna akkor még normálisnak tűnt. Hát, kicsit szigorú — de van-e anyós, aki nem az? Nadja úgy gondolta: majd összecsiszolódnak. A lényeg Aljosa.
Összecsiszolódtak. Csak nem úgy, ahogy ő elképzelte.
Az első két év jól telt — bérelt lakásban éltek, külön. Aztán Tamara Nyikolajevna felajánlotta, hogy költözzenek be az ő kétszobás lakásába.
„Miért költenétek albérletre, én is itt vagyok, segítek.” Aljosa azonnal beleegyezett, anélkül, hogy megkérdezte volna Nadját. Vagyis majdnem — vacsora közben közölte vele.
— Anyának igaza van, így kényelmesebb.
— Engem megkérdeztél?
— Nadj, hát ez logikus…