„Kidobtam!” – dicsekedett a férj a vendégeknek. De apja hívása még aznap este az utcára kényszerítette őket az anyósukkal.

„Kiűztem őt!” — dicsekedett a férj a vendégeknek. De egy telefonhívás az apjától még aznap éjjel az utcára tette őt és az anyósát is.

A nehéz téli bakancs centikkel a fülem mellett süvített el, és tompa csattanással vágódott a fogasnak. A rajta lógó kabát nehézkesen zuhant a földre, mintha egyszerűen elhajították volna.

— Süket vagy? — Oleg a nappali ajtajában állt, miközben kigombolta az inge felső gombját. Az arca kipirult, a nyakán kidagadt egy ér. — Azt mondtam: takarodj! Öt percen belül ne legyél itt!

Ott álltam, a mellkasomhoz szorítva a salátástálat, amit nem volt időm az asztalra tenni. A kezem remegett, az üveg halkan csilingelt. A szobából, ahol dübörgött a zene és a részeg nevetés már betöltötte a levegőt, kilépett Nadezsda Vasziljevna. Megigazította a mellén a nehéz brosst, és undorodva összeszorította az ajkát.

— Kszjusa, legyen már benned egy kis jóérzés — mondta a szirupos hangján, amitől mindig felfordult a gyomrom. — A férfi harminc éves, születésnapja van! Tiszteletre méltó vendégek vannak itt, te meg itt járkálsz savanyú képpel. Elrontod mindenkinek az étvágyát. Hagyd a fiút pihenni, menj… sétálj egyet.

— Sétálni? — a hangom suttogásba fulladt. — Odakint mínusz húsz van. Éjszaka. Hova menjek?

— Nem érdekel! — ordított Oleg, közelebb lépve. Alkohol és az a nehéz parfüm áradt belőle, amit az anyja vett neki. — Menj az apádhoz.

A pályaudvarra. A pincébe. Te tetted tönkre az ünnepemet! Normális asztalt kértem? Igen! És mit csináltál? Füvet meg valami diétás halat! A barátaim nevetnek rajtam, hogy fogyókúrára fogtál!

Kirántotta a kezemből a salátástálat. Ösztönösen próbáltam megtartani, de nem sikerült. A kristály a padlón csattant. A szilánkok szétrepültek, összekeveredve a rukkolával és a garnélával.

— Na, látod! — Oleg a cipője orrával belerúgott egy darabba. — Ez az én házam! Én vagyok itt az úr! És én döntöm el, ki marad és ki megy. A kulcsokat az asztalra!

Ránéztem. Három év. Három évig hittem, hogy ez család. Hogy a dührohamai csak munkahelyi feszültségek. Hogy az anyja „egyhetes” látogatásai, amik egy hónapig tartottak, csak átmeneti dolgok.

Ma reggel átutaltam neki az utolsó pénzemet — negyvenezer forintot, amit orvosi vizsgálatra tettem félre. Azt mondta: „Szép asztalt kell teríteni, Larissza jön a férjével, nem égethetem le magam előttük.”

Larissza… az iskolai szerelme. Ott ült a nappaliban, vörös ruhában, és valószínűleg minden szót hallott.

Lassan levettem a kabátomat a fogasról. Hideg volt — a bejárati ajtó résein bejött a huzat, amit Oleg október óta ígért, hogy majd kijavít.

— Rendben — mondtam halkan. — Elmegyek.

— És gyorsan! — kiáltotta Nadezsda Vasziljevna, miközben belerúgott a földön heverő táskámba. — És nehogy bármit elvigyél a kajából, azt a fiam pénzéből vettük!

Felvettem a csizmámat, magamra kaptam a kabátot. A sapka valahol a szekrényben maradt — keresni előttük elviselhetetlen lett volna. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a sötét lépcsőházba.

A hátam mögött kattanva záródott a zár. Két fordulat. Mint egy ítélet.
Folytatás a kommentben.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top