Bőrönd, amit pakolt, az a régi volt — ugyanaz, amellyel egykor nyaralni jártunk. Néztem, és hirtelen eszembe jutottak az első szocsi utazásaink — akkor még én pakoltam bele a holmimat.
Nevettünk, hogy úgy nézünk ki, mint a menekültek.
— Megöregedtél és meghíztál — mondta, miközben rám sem nézett. A bőrönd zárja csikorogva csukódott rá az utolsó zakóujjra. — Találtam magamnak egy fiatalabbat.
Azt várta, hogy sírni fogok? Hogy térdre esem, és átölelem gondosan vasalt nadrágba bújtatott lábait?
A konyha küszöbén álltam, a régi fürdőköpenyemben, amit mindig utált, és valami furcsa, jeges ürességet éreztem a mellkasomban.
Nem fájdalmat. Ürességet. Mintha valaki kihúzott volna belőlem egy régi, fájó fogat, ami évekig gyötört — és hirtelen csend lett.
— Sok szerencsét — a hangom meg sem remegett. Elmosolyodtam. — És ne feledkezz meg az anyádról.
Egy pillanatra megdermedt, oldalra billentve a fejét, mint egy kutya, aki nem érti. Csak a „sok szerencsét”-et hallotta, a többit figyelmen kívül hagyta.
Az ajtó csapódott. A lift elindult lefelé. A lakásban maradt az arcszesze illata, a ki nem sírt fájdalom és a nehéz, tompa szabadságérzet.
Húsz évig voltunk együtt. Ez alatt az idő alatt már nem Larysza voltam — csak „a gyerekeim anyja” és „a felesége”. Elveszítettem magam jóval azelőtt, hogy ő észrevette volna a ráncaimat.
Harmincöt évesen még szép voltam, de már fáradt. Negyvenévesen csak fáradt. Negyvenöt évesen először hívott „öregnek”.
Akkor azt hittem, viccel. Most „kövér”. Kíváncsi voltam, mi jön legközelebb — „halott”?
Az első héten nem sírtam. Furcsa dolgokat csináltam. Vettem egy nagy kosár egrest — ő gyűlölte, mert gyomorégést okozott neki. Mind megettem.
Leültem a nappaliban a kedvenc foteljébe — nem engedte, hogy oda üljek, mert az „a férfi helye”. Három órán át ültem ott egy könyvvel.
Nem olvastam. A csendet hallgattam. A levelek zúgását az ablakon túl. Azt, hogy senki nem horkol a hálószobában, és nem kiabál vízért.
A nyolcadik napon végre sírni kezdtem. Nem magam miatt. Hanem dühből, hogy húsz évig ilyen ostoba voltam.
Végigjártam a lakást, és összeszedtem mindent, ami tőle maradt: a „Legjobb férj” feliratú bögrét, a tavaly vett súlyzókat, hogy „formában tartsa magát a fiatalok miatt”, a kiszáradt kaktuszt az ablakban, amit állítólag ő öntözött — pedig én tettem. Mindent kidobtam. Mindent, kivéve az anyját.
Az anyós, Zinaida Petrovna, a szomszéd házban lakott, egy régi panelban, a földszinten. Hetvenöt éves volt, félig süket, és makacsul elutasította, hogy hozzánk költözzön.
A fia havonta egyszer látogatta. Én hetente kétszer. Vittem a gyógyszereit, leolvastam a mérőórákat, és hallgattam a szomszédokról szóló történeteit.
Aznap, amikor elment, túrót és kefirt vittem neki.
— Elment, igaz? Egy másik nőhöz? — kérdezte.
Bólintottam.
— Ostoba — sóhajtott. — Mindig is az volt. Bocsáss meg neki, Larysza. De engem ne hagyj el, jó?
Megígértem.
Eltelt egy hónap.
Beiratkoztam az uszodába — nem azért, hogy lefogyjak. A fenébe is a súllyal. Azt akartam érezni, hogy a testem az enyém.
Úszni. Lélegezni. Létezni a „fiatal” és „öreg” címkék nélkül.
Átfestettem a hálószobát sötétkékre — arra a színre, amit ő „depresszívnek” nevezett.
Elkezdtem este hét után enni. Hangosan nevettem a vígjátékokon. Egyedül.
Majdnem megszoktam.
Majdnem elhittem, hogy az élet rendbe jön.
És aztán, pontosan egy hónap múlva, megszólalt a kaputelefon.
A képernyőn — egy esős őszi reggel. És ők.
Ő. És ő.
A volt férjem úgy nézett ki, mintha átment volna egy húsdarálón, és elfelejtették volna kivasalni. Gyűrött ing, monokli a szeme alatt, koszos nadrág.
Egyik kezében ugyanaz a régi bőrönd, most tele karcolásokkal és reptéri matricákkal. A másikban egy hatalmas kockás táska.
Mellette ott állt a nő. Fiatal. Talán huszonöt éves. Vékony, mint egy pálcika, műszempillákkal, mint a póklábak.
Rózsaszín kabátot és csipkés topot viselt — október közepén.
Mögöttük egy egész élet volt felhalmozva. Három bőrönd, IKEA-táskák, egy fekete zsák, amiből párna lógott ki… és egy akvárium egy kis aranyhallal.
Az egész életüket idehozták a házam elé.
Újra csengetett.
— Larysa! Nyisd ki! Nincs hova mennünk!
A nő a kaputelefon felé hajolt:
— Kérlek, Lary néni! Bajban vagyunk!
„Lary néni”. Majdnem felnevettem.
Ő gyorsan beszélt:
— A volt pasija visszajött a katonaságból! Megvert! Kidobtak minket! Csak pár napra…
— Csak egy éjszakára! — tette hozzá a nő. — Kolja úgyis visszajön…
Néztem az arcukat a képernyőn. A káoszt. A halat az akváriumban.
Hozzám jöttek. Mert „biztonságos” vagyok. Mert a kapcsolatuk egy hónap alatt véget ért.
Mert azt hitték, befogadom őket.
Felemeltem a kagylót.
— Drágáim… ez nem hotel. Ez az én lakásom. Még akkor is, ha „öreg és kövér” vagyok. És nagyon jól érzem magam itt.
Megmerevedett.
— És az anyádat — mondtam halkan — tegnap beutaltattam egy szanatóriumba. Két hétre. A saját pénzemből. Ott sem fogsz tudni megszállni.
Csend.
— Üdvözlöm Kolját. És etessétek meg a halat.
Letettem.
Kintről láttam, ahogy veszekednek. A cuccok szétszóródtak. A párna beleesett egy pocsolyába. Az akvárium mozdulatlan maradt.
Néztem, és éreztem, ahogy valami visszakerül a helyére bennem.
Nem düh. Nem bosszú.
Önmagam tisztelete.
Teát főztem mentával. Leültem az ő foteljébe.
Elkezdődött az új életem.
Bőröndök nélkül. Fiatal nők nélkül. Férfiak nélkül, akik visszatérnek oda, ahol már nem várják őket.
Kint szitált az eső.
Este arra gondoltam: még csak meg sem kérdezte az anyját.
Felhívtam Zinaida Petrovnát.
— Hívott? — kérdeztem.
— Igen. Sírt. Pénzt kért. Mondtam neki: nem vagyok annyira naiv, hogy sajnáljak valakit, aki „öregnek és kövérnek” nevezte a feleségét.
Elmosolyodtam.
— Jó éjt.
— Jó éjt, Larysa. És ne feledd: nem vagy kövér. Jó vagy.
Letettem.
Betakaróztam.
Az eső elállt.
A kaputelefon többé soha nem szólalt meg.