Edik úgy rontott be a lakás előszobájába, mintha nem is volna ajtó, amit be kellene csukni maga mögött. A nehéz kulcscsomó csattanva landolt a polcon, a fém hangja élesen visszaverődött a szűk térben.
— Anyu, készítsd elő a palántákat, a lapátokat, meg mindent, ami kell! — kiáltotta már az ajtóból, mintha egy hadműveletet irányítana.
Nem várt választ. A sportcipőit egyetlen mozdulattal rúgta le a lábáról, még a fűzőket sem oldotta ki. A szürke melegítőben hatalmasnak tűnt, szinte betöltötte a keskeny előszobát.
— Indul a szezon! — tette hozzá hangosabban, és máris beljebb lépett a lakásba.
Polina lassan jött ki a hálószobából. A mozdulatai kimértek voltak, mintha minden lépésének súlya lenne. A kezében gondosan összehajtogatott pólók voltak, frissen vasalva, egyenletesen egymásra rakva. Vékony láncra fűzött szemüvege finoman himbálózott a mozgásával.
— Már holnap? — kérdezte nyugodtan, minden érzelem nélkül, inkább csak tényként, mint kérdésként.
— Minek várjunk? — vágta rá Edik, miközben már a nappali felé indult.
Lehuppant a kanapéra, és kinyújtotta a lábát. Úgy viselkedett, mintha az egész lakás az övé lenne.
— Közeleg a május. Rengeteg a munka. A verandát meg kell javítani, szétesik az egész. Az üvegházad… azt a fóliát újra kell húzni. Tavaly a szél mindent szétvert.
Polina szó nélkül folytatta a ruhák pakolását. Egy új, élénkpiros műanyag bőrönd nyitva állt a padlón. A szokatlan szín idegenül hatott a rendezett lakásban, mintha valami átmeneti állapot jelképe lenne.
— És persze grillezünk is — folytatta Edik, miközben a kezét dörzsölte, mintha már most élvezné a jövőbeli lakomát.
— Mi majd megvesszük a húst a srácokkal. Te csak készítsd el a pácot. Azt a kefireset. Sokat csinálj, mert éhesek leszünk.
A hangja nem hagyott teret vitának. Nem kérés volt, inkább kijelentés, mintha ez már rég eldöntött dolog lenne.
Polina egy pillanatra megállt, de nem szólt semmit. Az arcán nem volt harag, inkább valami fáradt beletörődés, ami évek alatt rakódott rá, rétegenként.
Három éve minden tavasz így kezdődött.
Edik megérkezett a családjával, mintha hazaérkezne. Karina, a menye, első dolga volt kiteríteni a hatalmas plédet az öreg almafa alá, mintha kijelölné a saját területét. A gyerekek futkároztak a veteményesben, letaposva a friss palántákat, amelyeket Polina gondosan nevelt egész tavasszal.
Senki nem kérdezte, hogy ez rendben van-e.
Senki nem gondolt arra, mennyi munka van ebben a helyben, mielőtt megérkezik a nevetés, a grill füstje és a sült hús illata.
Polina folytatta a pakolást. Minden mozdulata nyugodt volt, szinte gépies. Mintha a ruhák rendezése nemcsak fizikai munka lenne, hanem a gondolatok rendezése is.
Edik közben bekapcsolta a televíziót, anélkül hogy megkérdezte volna, zavarja-e. A sportközvetítés hangja betöltötte a teret, elnyomva a csendet.
— Tudod, anya — szólalt meg hirtelen, továbbra is a képernyőt nézve — jó, hogy van ez a telek. A házikó. A gyerekek tudnak hol játszani. Mi is pihenünk. Te magad mondtad, hogy ez a családnak van.
Polina keze egy pillanatra megállt.
Igen, mondta. Régen. Amikor a férjével együtt vették a telket. Amikor még minden fa, minden ágyás egy közös jövőt jelentett.
Most ezek a fák már magasak voltak, árnyékot adtak, de senki nem figyelt rájuk igazán.
— Igen — felelte végül halkan. — A családnak.
De a szó már nem ugyanazt jelentette, mint régen.
Edik nem vette észre a különbséget. Ő már fejben a grillezésnél járt, a söröknél, a beszélgetéseknél, ahol minden könnyű és gondtalan.
Polina becsukta a bőröndöt.
A piros műanyag tompa kattanással zárult.
Ez a hang valahogy véglegesnek tűnt.
Egy pillanatig még állt mellette, mintha mérlegelne valamit, ami már rég eldőlt benne.
Edik felállt a kanapéról, nyújtózott egyet.
— Na, én megyek. Még találkozom a srácokkal. Holnap reggel ott vagyunk nálad.
„Nálad.”
Nem „nálunk”. Nem „a telken”.
Polina nem javította ki. Már rég nem javított ki semmit.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a lakás hirtelen nagyobbnak tűnt. A csend visszatért, mintha végre fellélegezhetne.
Polina leült az asztalhoz.
Az ablakon kinézve a város hétköznapi ritmusát figyelte. Autók, emberek, idegen életek, amelyek nem kértek tőle semmit.
Aztán felállt, és a telefonjáért nyúlt.
A képernyőn egy üzenet állt az ingatlanközvetítőtől:
„A telek eladva. A dokumentumok aláírásra készen állnak.”
Polina sokáig nézte a szavakat.
Nem volt benne öröm. Nem volt benne fájdalom sem.
Csak csendes, határozott döntés.
Elindult a piros bőrönd felé.
Ezúttal nem ruhák voltak benne.
Hanem valami más: egy korszak vége.