A harmadik napon éreztem először, hogy valami nincs rendben. Nem vette fel többé a telefont. Az SMS-ekre egyetlen szóval válaszolt: „ok”, „elfoglalt”, „később”. Minden egyes „később” úgy hangzott, mint valami, ami soha nem fog eljönni.
A kórházi ágyon feküdtem, még mindig gyenge a császármetszés után, duzzadt kezekkel és olyan fájdalommal, amely nem engedett szabadon mozogni. Mellette, az átlátszó kiságyban aludt a lányunk. Kicsi, csendes, védtelen. Ránéztem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy Oleg még azt sem kérdezte meg, mikor engednek ki minket.
Csak a negyedik napon jött el. Virág nélkül. Mosoly nélkül. Gyorsan lépett be, mint aki nem akar tovább maradni, mint muszáj. A kezében egy műanyag zacskót tartott a holmijával.
— Na, hogy vagy? — kérdezte, de nem lépett oda az ágyhoz.
— Rosszul — feleltem. — Miért nem vetted fel?
Vállat vont.
— Elfoglalt voltam.
„Elfoglalt.” Ez a szó jobban idegesített, mint a műtét utáni fájdalom.
— Mivel voltál elfoglalva, Oleg? Gyerekünk született.
Csak ekkor nézett rám. Röviden, hidegen.
— Minden el van intézve. Holnap mehetünk haza.
Gyengén elmosolyodtam. A „haza” szó biztonságot jelentett. Visszatérést a „Sosnowy Bor”-i házunkba, a verandához, amit terhesen festettem, az üvegházhoz és a ribizlibokrokhoz, amelyekért annyira aggódtam.
Még nem tudtam, hogy ez a szó már semmit sem jelent.
A hazamenetel napján Oleg ideges volt. Sietve aláírta a papírokat, kerülte a tekintetemet. A nővér segített felállni, ő pedig már az ajtónál várt.
— A babakocsi az autóban van — mondta. — Menjünk.
Az út csendes volt. A lányunk aludt, én pedig az ablakon át néztem kifelé, egyre növekvő nyugtalansággal. Amikor bekanyarodtunk az utcánkba, megláttam valamit, amitől összeszorult a torkom.
A telek kapuja előtt egy idegen autó állt. A teraszon, amelyet valaha én festettem, egy nő ült, kávéscsészével a kezében.
— Oleg… — kezdtem lassan. — Ki ez?
Nem válaszolt azonnal. Megállította az autót, leállította a motort. Aztán úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne:
— Hát akkor, megérkeztünk, drágám.
Megdermedtem.
— Mi?
Nem nézett rám.
— A telket pedig a nővéremnek adtam. Neki nagyobb szüksége van rá.
Néhány másodpercig fel sem fogtam, mit mond. Mintha idegen nyelven beszélt volna. A telek? A mi telkünk? Amit évekig építettünk? Ahol minden bokrot a saját kezemmel ültettem?
— Mit mondtál? — remegett a hangom.
Kiszállt az autóból, mintha ezzel lezártnak tekintené a beszélgetést.
— Ez egyszerű. Családi ügy. Anyám szerint így lesz jobb. Neked úgyis a gyerekkel kell foglalkoznod.
Éreztem, hogy elönt a vértelenség.
— Te ezt eladtad? Elajándékoztad?
— Ne dramatizáld — mondta hidegen. — Ez csak föld. A család fontosabb.
Család.
Ez a szó erősebben ütött, mint a műtét utáni fájdalom.
Kinyitottam az ajtót. A kezem remegett.
— Oleg, én ott a verandát festettem az ötödik hónapban. Én ott… — elcsuklott a hangom. — Az volt az életünk.
Vállat vont.
— Túlreagálod. Majd megoldjuk.
Már nem volt „mi”. Nem volt „mi ketten”.
Ránéztem, és először nem a férjemet láttam, nem a gyermekem apját, hanem egy idegen embert, aki egyetlen mozdulattal eltörölte mindazt, ami köztünk volt.
Ebben a pillanatban kinyílt a ház ajtaja. A teraszról a nő lelépett a lépcsőn, mosolyogva.
— Oleg! — kiáltotta. — Már itt vagytok?
Nem kérdezte meg, hogy vagyok. Nem nézett a gyerekre.
A ház és közém állt.
— Gyere — mondta csak. — Megmutatom a szobát.
Nem mozdultam.
És akkor értettem meg, hogy ez nem hirtelen ötlet volt. Nem hiba. Nem „családi ügy”.
Ez egy terv volt.
Én pedig épp most jöttem haza a kórházból — nem egy otthonba.
Hanem valaki más döntésébe, amelynek célja az volt, hogy kitöröljön az életemből.