Az árulás nyomában
„Mit mondtál?” – Lucía hangja remegő volt, ahogy Jaime hirtelen belépett. A szívverése a torkában zakatolt, mintha egy lavina kezdett volna elindulni. Azzal a tudattal, hogy Álvaro nem csupán elhagyta őt, hanem egy másik nő, Clara miatt mérlegelt egy élet-halál helyzetet.
„Nincs időnk, Lucía. Éppen most érkezett az információ.” Jaime idegesen ide-oda lépkedett, a keze zihálva tartotta a telefonját. „Clara azt mondta, ha te életben kijutsz, aktiváljátok a Cibeles-t.”
„Az mit jelent?” Rettegés és düh torlódott a gyomrában, de nem engedte, hogy a félelem eluralkodjon rajta.
„Azt jelenti, hogy nincs visszaút. Szétszedik a Montalbán Urbant, és mindannyiunknak megfizetnek azért, amit tettél.” Jaime arca sápadt volt, a tenyerei izzadtan tapadtak a telefonra.
„Ne mondd, hogy ez igaz!” Lucía vágta rá. „Álvaro nevét csak úgy eldobni…gondolkodj! Ő csak egy férfi, aki elfelejti, miért kezdett hozzánk jönni.”
„Ez nem csak rólad szól, Lucía!” – Jaime hangja megemelkedett. „Ez a család hírneve! Még nem tudják, ki áll mögötte, de ha rájönnek, mindent el fognak venni!”
Szavainak súlya Lucía vállaira nehezedett. Elhagyta a rég abbahagyott életét. Cselekvés nélkül boldogtalanságba süllyedt volna, de most cselekednie kellett.
Az idő telt, és Lucía úgy érezte, a légkör egyre sűrűbbé vált. A napfény átszűrődött az ablakon, és bármennyire is próbálta elnyomni a kínzó gondolatokat, Álvaro és Clara képe, ahogy együtt koccintanak, mindenütt ott lebegtek. De határozottan nem volt hajlandó feladni.
A tervezés órája
Határozottan leült az íróasztalához, a számítógép csak zúgott, de már csak a fénykép emlékét bújta a képernyőn. Az a hitel, amit csendesen felfüggesztettek, csak a jéghegy csúcsa volt. Az alkudozás ideje lejárt. Nem volt visszautat, csak háborút nyerni.
„Jaime, muszáj találnunk egy módot, hogy visszarendezzük a támogatásokat. Ezen múlik a jövőnk. Hogy tudnánk manipulálni a helyzetet?” – Lélegzete gyorsult, a kézfeje izzadni kezdett.
Jaime bólintott. „A Bruma alap. Ha bemozgatsz néhány számot, Álvaro még mindig nem fogja tudni, hogy te irányítod.”
„Honnan tudod, hogy Clara nem árul el?”
„Ő is a család részét képezi. Ha lebukik, ő is elveszti a helyét. Hülyék, ha nem tennének meg mindent a maguk érdekében.”
„Akkor jöjjön. Csak egy vacsora, ahogy ők azt szeretik.”
A bűnügyi vacsora
Clara éppen a legújabb divattrendekről fecsegett a Montalbán házban, amikor Lucía belépett a terembe. Álvaro köszöntötte, de a hanglejtésében csak a feszültség remegett.
„Lucía! Örülök, hogy itt vagy!” – Álvaro szavai, mint orvosi recept, bűzlöttek a hazugságoktól.
„Hogy is ne?” – válaszolt Lucía, és fáradt mosoly ült az arcán. „Csodálatos a légkör!”
„Kérlek, ülj le! Clara mesélt a legújabb terveiről!” – Álvaro lelkesedése csak felerősítette a feszültséget.
Bár a beszélgetés enyészett, a végső cél a két nő között már régóta a levegőben lógott. Clara sejteztette, hogy valami készülődik, de Lucía csak ült, és figyelte a másikat, vágyakozva a pillanat bármiféle gyönyörűségére.
„Csodás dolgok várnak ránk, Clara.” – Mondta Lucía végül, hangjában példátlan erővel. „Talán éjszaka meglepetéssel szolgálok.”
A végső párbaj
A vacsora befejeztével Lucía feltett egy kérdést, amely mindent megváltoztatott: „Diggy el, hogy a Bruma elkezdett kiborítani egy-két valóságot. Álvaro, szerinted visszatérünk még valaha?”
Álvaro és Clara meglepetten néztek egymásra. Az este, ami eddig mosolygós és álomszerű volt, hirtelen komollyá vált, mintha minden üres kéréseiket égette volna, mint a füst.
„Ne csináld ezt, Lucía. Mindketten tudjuk, hogy ami mögötted van, az nem volt lelkiismeretes.” – Álvaro hangja alacsonyabbra süllyedt, a gyanú szikrája fellobbanva az agyában.
„Akkor csak térjünk vissza arra a szép napra, amikor Clara nálam vacsorázott…” – kezdte Lucía, de hagyta, hogy a feszültség elérje a végét. „Az nem az, amit te akarsz, hanem amit Clara tervezett valójában. Képes vagy bármit megtenni, hogy ez megvalósuljon?”
„Mostantól mindez másként alakul.” – tette hozzá, és ezzel mindent elmondott.
Az életük egyik legkegyetlenebb harcába kerültek, ahol érzelmek, pénz és ambíciók ütköztek. De Lucía tudta: a vereség nem opcionális.