Az ötvenedik születésnap mindig különös határvonal. Nem fiatal még, de nem is öreg az ember – inkább egy olyan pont, ahol a múlt már hosszú, a jövő pedig hirtelen rövidebbnek tűnik, mint szeretnénk. Sokan félnek ettől a számtól, mert súlya van. De Anna nem félt.
Ő azon a reggelen meglepően könnyedén ébredt. Sokáig állt a fürdőszobai tükör előtt, és figyelte az arcát. A szemkörnyéki apró ráncok nem zavarták – inkább valami finom karaktert adtak neki, mintha minden egyes vonás egy történetet mesélne el. A teste még mindig feszes volt, rendezett, gondosan karbantartott. A tekintetében pedig ott élt az a fajta nyugalom, amit csak azok a nők ismernek, akik már túl vannak a viharokon, és úgy hiszik, végre csendes kikötőbe értek.
Huszonnyolc éve volt Viktor felesége.
Együtt járták végig a kilencvenes évek tipikus útját: az első, bérelt, apró lakásban a csöpögő csap hangját, a szűk konyhában főzött egyszerű vacsorákat, a hónap végi számolgatást, amikor minden forintnak helye volt. Aztán lassan, kitartással, vitákkal és kompromisszumokkal felépítettek valamit. Egy nagyobb lakást egy jobb környéken. Egy stabil vállalkozást. Egy életet, amely már nem a túlélésről szólt, hanem a kényelmes mindennapokról.
És közben felnevelték a fiukat is, aki idővel elköltözött, saját életet kezdett, és ezzel mintha végleg lezárult volna egy fejezet.
Anna őszintén hitt abban, hogy ők ketten Viktorral valami ritkát kaptak: egy működő, túlélő, majd sikeres házasságot. Egy kapcsolatot, amely kibírta a nehéz éveket, és most végre élvezheti a gyümölcsét.
Úgy gondolta, elérkezett az idő: most már élni fognak. Csak maguknak.
Reggel Viktor szokatlanul izgatott volt.
Túlzottan is.
Már kora hajnalban kávét főzött neki, amit tálcán vitt be a hálószobába. Friss croissant is volt mellé, meleg, ropogós, mintha egy francia reggeliből lépett volna ki. A férfi a homlokára adott egy puszit, és olyan elégedett mosollyal nézett rá, mintha valami titkot rejtegetne.
– Boldog születésnapot, királynőm – mondta. – Estére ne tervezz semmit. Étterem lefoglalva. És a meglepetés… az mindent felül fog múlni. Pont azt kapod, amire régóta vágysz, Anya.
Anna elmosolyodott.
Pontosan tudta, mire gondol.
A hajókra.
A tengeri utazásra.
Az elmúlt fél évben nem volt ez nyílt kérés. Inkább finoman adagolt vágy. Újságokból kivágott képek a konyhaasztalon. Elmentett videók fehér hajókról, amelyek lassan siklanak be Barcelona kikötőjébe. Megjegyzések, félmondatok, mintha csak mellékesen ejtené ki: „Milyen szép lehet ott…” vagy „Egyszer talán mi is…”
Viktor figyelt.
Legalábbis Anna ezt hitte.
Minden jel arra utalt, hogy a meglepetés egy hosszú, mediterrán hajóút lesz. Egy igazi jutalom, egy közös újrakezdés szimbóluma.
Dél körül elment a szépségszalonba.
Ez is része volt az ünnepnek. Haj, manikűr, könnyű smink. Nem túl sok, csak annyi, hogy este Viktor ismét ránézzen, és azt mondja: „még mindig gyönyörű vagy”.
Anna élvezte ezeket a rituálékat. Az apró készülődést, ami egy nagyobb eseményt előz meg. A várakozás feszültségét.
Délután kettő körül a telefon megcsörrent a fodrász asztalán.
Viktor hívta.
A hangja kicsit zavart volt, de túlzottan is igyekvő.
– Anya, megmentesz? – mondta gyorsan. – Közbejött egy sürgős dolog az építkezésen, nem tudok elszabadulni. És a meglepetéssel is van még pár apróság, amit el kell intéznem. Megtennél egy szívességet? Elhoznád az autómat a Belinszkij utcai szervizből? Kész van a szerviz, csak a kulcsot kell átvenni.
Anna habozás nélkül igent mondott.
Nem volt benne semmi gyanú.
Sőt – inkább kellemes izgalom.
Úgy érezte, ez is része a játéknak. Talán a meglepetés előtti utolsó lépés. Egy kis kitérő, amely csak még különlegesebbé teszi az estét.
Amikor kilépett a szalonból, a város is mintha ünnepelt volna. A fények puhák voltak, az utcák nem voltak túl zsúfoltak, a levegőben valami furcsa, tavasz előtti nyugalom ült.
Taxiba ült, és a szerviz felé indult.
Nem tudta, hogy ez az út nem egy egyszerű kitérő lesz.
Hanem az a pont, ahol a gondosan felépített élete először repedni kezd.