Ismerős Nők Az Asztal Körül
„Ugyanaz az asztal. Ugyanaz a szék.” A pincérnő szavai körülöttem fürgén visszhangoztak, miközben a hűvös étterem levegőjét mélyen magamba szívtam. A körülmények hirtelen felgyorsultak, a gondolataim pedig szinte megbénítottak. Az apám, Bennett, mindig volt a családunk stabil pontja, de anyu halála óta úgy tűnt, elvesztette az irányt. Most pedig ezt a furcsa, zárt mintát követi.
Az asztalnál ülve, ahol mindig is az anyu mellett ült, különös űr volt észlelhető. A vacsorától illatozó ételek, a halk zene, ami a háttérben szólt, egyfajta iróniát kölcsönöztek a helyzetnek. Felkaptam a fejem, és elindultam az említett sarokasztal felé, ahol apám szüntelenül új nőket hozott. Milyen borzalmas lehetett számára mindez!
„Miért csinálja ezt?” kérdeztem a pincérnőt, akinek az arca egyre sötétebb lett, ahogy becsukta az ajtót mögöttem.
„Nem tudom,” felelte halkan, „de amint pénzt kérnek, valami megváltozik.”
Alig tudtam elhinni, amit hallottam, de nem volt időm gondolkodni. Ki akartam deríteni, mi folyik itt valójában. „Mi történik a nők később?” kérdeztem.
Erre csak megrázta a fejét, az arca elkeseredve keseredett meg, ahogy a múltbéli emlékeket idézte fel. „Mind eltűnik. Az apád… ő nem mond semmit. Legutóbb a Jenifer volt, ő is a múlt héten… Azóta már hívta őt, de semmit nem válaszolt.”
Összeszorult a szívem. Jenifer? Talán ő volt az őszinte, akire az apám vágyott, de miért tűnt el hirtelen? Képessé váltam rá, hogy elméletet alkossak – miért éppen az apámat bántották ezek a nők? Csalódottak voltak? Vagy valami sötétebb dolog húzódott a háttérben?
A pincérnő várakozón nézett rám. „Ha meg akarsz tudni valamit, beszélj az apáddal. De óvatosan.”
Hirtelen eldöntöttem, hogy felkeresem apámat. Az apu mindig is furcsa és titokzatos volt, de őt ismerem. Az ajtón kimentem, a friss levegő megcsapott, és az elmém egyre csak pörgött az újonnan szerzett információktól. Fogalmam sem volt, hogy mi a valóság, és mit hazudhatott nekem apám az utóbbi időben. Hazaérve a házunkba, ahol annyi boldog emlék fűzött össze minket, a szívem a torkomban dobogott.
„Apám!” kiáltottam, ahogy beléptem az ajtón. A nappaliban ült egyedül, a tévé fényénél az arca árnyékokba veszett. „Kérlek, beszéljünk!”
Megfordult, és arra a határozott pillanatra nézett rám, mikor a tekintete felfedezte a szomorúságot és a csalódottságot, ami az arcomon ült. „Mi a baj, fiam?” kérdezte, a hangja kissé elcsuklott. Még mindig a régi apámat láttam, de a kérdések, amiket fel akartam tenni, egyre inkább feszültek bennem.
„Miért találkozol mindig ugyanazzal a nővel? Miért tűnnek el?” A kérdések fojtogattak, a szavam alig hagyta el a számat, de a választ elértem: „Ez nem egészséges. Hat nő? Eltűnnek?”
Apám arca megrándult, és a kezei remegni kezdtek. „Néha az emberek nem úgy látják a valóságot, ahogy kellene.”
Az arcomat elöntötte a düh és az idegesség. „Ez mit jelent? Miért nem tudod elmondani, hogy mi történik? Miért visszavonulsz a világ elől? Nem vagyok hajlandó eltűnni a te szörnyű mintáidban!”
Az ajtó nyitva állt, a szél hűvösen fújt be, de apám nem válaszolt. Minden szavát megtartotta, mintha a múlt egy nagy fekete lyukába rejtette volna.
Visszatértem az étterembe, hogy felfedezzem az elrejtett titkokat, amik a falak mögött lapultak. Az étterem hangulata vélhetően nem változott, ugyanaz a zene, ugyanolyan vendégek.
Miután elértem az asztalhoz, észrevettem egy névjegykártyát, ami ott maradt a szék alatt. „Jenifer,” olvastam, ahogy felvettem. Jegyezni fogom ezt a nevet, és ki fogom taposni őŽt. Különös, hogy az illata még mindig ott volt, valósággal éreztem. Napok teltek el, úgy döntöttem, hogy felhívom Jenifert.
Az a telefonhívás megváltoztatta az életemet.
„Halló?” A hangja bátor és magabiztos volt, de a félelem is hallotta a szavait. „Ki az?”
„Szervusz, Jenifer. Az apámról van szó.”
A vonal másik végén hirtelen csend lett.
„Miért hívod?” Éreztem az elutasítást.
„Szeretném tudni, mit történt köztetek.”
„Az apád… ő… nem az, akinek hiszed,” mondta, a hangját visszafojtva. „Az asztal, ahol ült… van ott valami varázslatos is. De erősebb, mint bármi, amit el tudnál képzelni.”
„Tudnod kell!” folytattam, a szavak már szinte a nyelvem hegyén voltak. „Miért tűntél el? Miért hagyta abba?”
„Azért, mert mindig újabb és újabb nőkkel találkozik, hogy… de neked meg kell értened…”
Az üzenet, amit mondani akart, elakadt a torkán. Aznap este valami bombát robbantott a szívemben, és bármennyire is próbáltam megérteni, minden csak egyre bonyolultabbá vált. Kérdések gyötörtek, mint szétszórt apró darabok, a válaszok pedig távolodtak tőlem.
Az étteremben elülepesztett hangulat azóta továbbra is rejtette a valóságot, amelyhez próbáltam hónapok óta közelíteni. Minden hétköznap más nők érkeztek, ismerte őket. Kérdéseim újra visszatértek, és ez otthagyott a sötétben.
Ahogy végül a valóságról szóló vitánk után ezt mondtam neki: „Apám, rendben van, hogyha érzelmekkel teli számlát kapsz, ami megölella ezt az egészet? Ezek a nők nem ilyenek – és nem értem, miért akarnád őket megölni az érzéseiddel a székedben!”
Bennett apám csak hallgatott, a tekintete reszketett az átkos titkok között, és egyszerre tűnt úgy, hogy a szívében valami megmozdult. Az egész nap végigment, de akármi is történt a múltban, bármilyen nehéz is volt, a kettőnk közötti kötelék erősebb lett ez által.
A következő napokban apám bátorsága újra felerősödött. A restaurátorok valami ősi szokásokat dörzsöltek fel benne, és kapcsolatba került azokkal az érzelmekkel, amelyeket évek óta eltitkolt. Úgy döntöttem, hogy összehívom a nőket, akikkel valaha apám találkozott, hogy legalább ők elmondják a saját nézőpontjukat.
Miközben érdeklődtem a nők után, egyre több és több régi emlék került elő. Paola, Laura, és végül Jenifer; a szálak egyre csak bonyolódtak. A találkozásunk napján mind ott voltak. Az asztal körül összeálltunk, és ahogy a történetek elindultak, felfedeztem, hogy a múlt nem csak egy egyszerű emlék.
„Az apád…” kezdett egy nő, az arca szomorú volt, „… szavakkal és érzelmekkel zárta le a világot. Valójában nem akarta elfelejteni a múltat.”
Bennett ott ült közöttünk, és úgy éreztem, ahogy az apró darabok elkezdtek a helyükre kerülni. Talán nem csak elveszítettük őt, hanem mindenki önmagát is.
A nap végére Bennett és én új szintre léptünk. Az apám megtalálta a bátorságot, hogy az érzelmeit kiadja, és én megértettem, hogy a nők, akikkel találkozott, nem voltak csupán önző vágyak, hanem keresések is az életben. Az étterem nagy asztalánál ülve mindenki újra együtt élt, és talán egyszer megtalálta bennünket a nők – egy megváltozott, erősebb apával.
A város sarkán, ott, az üveget tartó fal mellett, a sorsunk és a történetünk egy új fejezet kezdődött. Az étteremben a fények egyre csillogóbbak lettek, este ezektől a csodás, meleg ölelésektől a sorsunk között mindenki egy új nézőpontba került.