Okszana már a fotelben ült — keresztbe tett lábbal, egyenes háttal — amikor Galia asszony kijött a konyhából. A kezében még mindig ott volt a nedves törlőkendő, amellyel az imént törölte le a konyhapultot.
Egy hétköznapi, otthoni mozdulat volt, amely hirtelen nem odaillőnek tűnt, mintha valaki rossz pillanatba szorította volna bele a hétköznapokat.
Az asztalon egy jegyzetfüzet feküdt.
Egyszerű, kockás füzet, enyhén meghajlott sarkokkal. De a tartalma egyáltalán nem volt egyszerű. Gondosan, szinte demonstratívan szabályosan írt számok sorakoztak benne, mintha nem beszélgetésre, hanem egy terv végrehajtására készült volna valaki.
Albérlet — 40 000.
Önerő — 1 500 000.
Esküvő — 400 000.
Minden sor alá volt húzva. Az oldal alján a „ajándékozás” szó kétszer is be volt karikázva, olyan erővel, hogy a papír majdnem átszakadt.
Galia asszony némán végignézte mindezt, majd a fiára nézett.
— Galia asszony — kezdte Okszana nyugodt, magabiztos hangon — mi Andrejjel mindent átgondoltunk. Az esküvő után itt szeretnénk lakni.
Andrej a kanapén ült mellette. Nem nézett az anyjára. Okszanát figyelte, mintha az ő tekintete igazolná, hogy minden a terv szerint halad.
— Itt? Ebben a lakásban? — kérdezte Galia asszony lassan.
— Igen — felelte Okszana habozás nélkül. — Egy egyszobás lakás bérlése negyvenezer havonta, és az sem a belvárosban. Jelzálogot nem kapunk, Andrejnek megbízási szerződése van, a bank elutasított minket. Az önerő másfél millió — nincs ennyi pénzünk. Az esküvő négyszázezerbe kerül. Akkor… miért fizetnénk idegeneknek, ha itt van az Ön lakása? Úgyis a legtöbb időt a nyaralón tölti.
A szavak logikusak voltak. Túl logikusak.
Galia asszony lassan leült.
— Tehát itt akartok élni… nélkülem?
Andrej felemelte a fejét.
— Anya, nem „nélküled”. Te magad mondod, hogy jobban érzed magad a telken. Télen néha bejössz a városba, de a lakás üresen áll. Ez csak szervezés.
— Szervezés… — ismételte halkan.
— Anya — tette hozzá gyorsan — ez csak formalitás. Átírod a lakást rám. Úgyis az enyém lesz egyszer.
Úgy mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
— Én ilyet soha nem mondtam — felelte hűvösen.
— Anya, én vagyok az egyetlen fiad. Kire másra?
Csend lett a szobában.
Galia asszony a jegyzetfüzetre nézett. Idegen kézírásra. Idegen számításra az ő életéről.
Ez a lakás évtizedek óta az övé volt. Még a nyolcvanas években kapta, aztán jöttek a papírok, felújítások, törlesztések, a halálesetek, az egyedül töltött évek. Minden saroknak története volt.
Most pedig mindezt egyetlen szóvá egyszerűsítették: „ajándékozás”.
A fejében ez úgy hangzott: add oda.
Este, amikor egyedül maradt, sokáig csendben ült.
Végül kinyitotta a laptopot, és beírta: „lakás ajándékozása következmények tulajdonos számára”.
Lassan olvasott.
„Az ajándékozás után az ajándékozó elveszíti a rendelkezési jogot…”
„Az új tulajdonos eladhatja az ingatlant…”
„A bentlakás joga felmondható…”
Minden mondat egy újabb réteget vágott le a biztonságából.
Egy aláírt papír.
És már nem lesz otthon a saját lakásában.
Néhány nap múlva Andrej felhívta.
— Anya, péntekre foglaltam időpontot a közjegyzőhöz. Kell a személyid és a tulajdoni lap.
— Nem beszéltük meg teljesen — mondta nyugodtan.
— De igen. Vasárnap mindent tisztáztunk.
— Én nem.
— Anya, ne bonyolítsd túl. Okszana már mindent elintézett a szüleivel.
Az a „már” úgy hangzott, mint egy ítélet.
— Ha aláírom, nem lesz lakásom.
— Van telked.
— A telek nem lakás.
— Mindig jöhetsz hozzánk.
— Egy lakásba, ami nem az enyém?
— Hivatalosan igen, de…
Letette a telefont.
Pár perc múlva üzenet érkezett Okszanától:
„Galia asszony, beszéljünk nyugodtan. Család vagyunk.”
A „család” szó ütött a legmélyebben.
Szombaton Okszana egyedül jött. Süteménnyel. Mosolygósan, udvariasan, minden mozdulatában kontrolláltan.
— Tudom, hogy ez nehéz — mondta, leülve az asztalhoz. — De én nem vagyok idegen. Andrej felesége leszek.
Galia asszony teát töltött.
Sokáig nézte.
— Hatvannégy éves vagyok — mondta végül. — Nyugdíjból élek és még dolgozom, de ez nem tart örökké. Ha odaadom a lakást, nem marad biztos pontom.
— Nem lesz egyedül — felelte Okszana lágyan. — Velünk lesz.
— És ha eladjátok?
— Miért tennénk ilyet?
— És ha évek múlva meggondoljátok magatokat?
Okszana elhallgatott egy pillanatra.
— Galia asszony — mondta végül higgadtabban — a lakás üresen áll. Negyvenezer forint havonta elmegy albérletre. Ez rengeteg pénz. Ön pedig amúgy is a telken van.
Közelebb hajolt.
— Ez nem igazságos.
Ez a szó ott maradt a levegőben.
Igazságos.
Galia asszony úgy érezte, mintha nemcsak a lakását, hanem a saját történetét is el akarnák venni tőle.
— Nem írom alá az ajándékozást — mondta halkan.
Okszana kiegyenesedett.
— Akkor mit javasol?
— Nem tudom. Gondolkodnom kell.
— Az esküvő két hónap múlva van. Az apám azt mondta, hogy ha a lakás kérdése nincs rendezve, nem ad pénzt.
— Ez nem az én problémám — felelte nyugodtan Galia asszony.
Okszana felállt.
— Értem.
És elment.
A sütemény az asztalon maradt.
Este Galia asszony kidobta a kukába.
A lakásban ismét csend lett — de már másfajta csend. Nehezebb. Tudatosabb. Mintha valami éppen elkezdett volna megváltozni.
— **Ne írja alá** — mondta Nina, miközben letette a metszőollót a fából készült asztalra, mintha az imént levágott kerti ág kevésbé lenne fontos, mint a beszélgetés.
A keze még kissé földes volt, a tekintete nyugodt, de kemény — olyan emberé, aki már túl sok hasonló történetet látott.
— A nővérem aláírta. Egy év múlva a férje azt mondta: „Ti csak akadályoztok minket.” És bíróságon keresztül kirakták őket.
Galiña egy pillanatig hallgatott, a teáscsészéjét nézve, mintha ott keresné a választ.
— Nálam ez más — mondta végül halkan.
Nina szinte hangtalanul felhorkant.
— Mindig ezt mondják. „Nálam más.” Aztán egyszer csak már nem más.
Csend lett, csak a teáskanál koppant a porcelánhoz.
— Mondd csak — Nina oldalra billentette a fejét. — Miért akarják ezt még az esküvő előtt?
Galiña összeráncolta a homlokát.
— Hogy érted?
— Úgy, hogy az ajándékozás esküvő előtt nem közös élet. Ez biztosítás. Az ő biztosítása. Nem a tiétek. Ha bármi szétesik, a lány nem lesz tulajdonos ebben a lakásban. Ő nem a világ ellen védekezik. Ő a leendő felesége ellen védekezik.
A szavak nehézként lógtak a levegőben.
Galiña később kiment a verandára. A levegő hűvös volt, nedves föld és őszi fa illatát hozta. Leült a fa lépcsőre, és hosszasan nézte a kertet, amelyből már szinte semmi sem maradt — csak a nyár nyomai, amelyek lassan eltűntek.
A fia. András. Harminckét éves. Az a férfi, aki nem is olyan régen minden nagyobb döntés előtt tanácsot kért tőle. Most pedig közjegyzővel érkezett a terveiben.
Itt már nem szerelemről volt szó. Még csak nem is esküvőről.
Mérlegről.
Csütörtökön András felhívta. A hangja száraz volt, betanult, mintha papírról olvasna.
— Anya, mindent kiszámoltunk. Nem tudunk lakást venni. A bérlés elviszi az egész fizetést. Az egyetlen lehetőség a te ingatlanod.
— Az az én lakásom — mondta nyugodtan.
— Tudom. De segíthetsz nekünk.
— Vagyis lemondok a tulajdonról.
— Ne dramatizáld. Ez csak formalitás.
Galiña megfeszült.
— Nem akarom, hogy a fiam egyszer kirakhasson az otthonomból.
A vonal másik végén csend lett.
— Te? Én? Anya, miről beszélsz?
De a hangja már megváltozott. Hidegebbé vált.
— Ha nem írod alá, nem lesz esküvő. Okszána nem akar kockázatot. A szülei sem. Harminckét éves vagyok, van egy autóhitelem, nincs lakásom, te meg ott ülsz egy falusi házban egy üres kétszobással.
Galiña vett egy levegőt.
— Az az autó? Amibe én is adtam egy milliót? Az is „formalitás”?
Csend.
— Ki mondta ezt neked?
— Nem kell informátor, András. Elzálogosítottad?
— Ez csak átmeneti volt. Már fizetem vissza.
— Vagyis elzálogosítottál valamit, amihez én is hozzájárultam, és nem tartottad fontosnak elmondani.
— Anya, ez nem erről szól!
— Pontosan erről szól.
Letette.
Két nappal később Galiña bement a városba. Tamarához ment, a szomszédhoz, aki mindig többet tudott, mint amit mondott.
— Hallottam, nagy esküvő lesz — kezdte óvatosan.
— Ó, igen — mosolygott Tamara. — Nyolcvan fős étterem. Okszána szülei fizetik. Nagy pénzek, de megtehetik.
— Nagy… az mennyi?
— Másfél millió. De állítólag az ajándékokból visszajön.
Galiña keverte a teát.
Másfél millió az esküvőre.
És az ő lakása — négy, talán öt millió.
A fejében elkezdett összeállni egy történet, amely már nem családi történet volt, hanem pénzügyi projekt.
Egy esküvő, amit az egyik oldal fizet. Ajándékok a vendégektől. Lakás átírása, eladás. Önerő. Hitel. Új élet.
És ő.
A peremen.
Mint egy felesleges elem.
Amikor belépett a fia lakásába, nem szólt előre. András meglepetten nyitott ajtót.
— Anya?
Bent dobozok voltak, új kanapé, laptop egy zsámolyon. Okszána a konyhából lépett ki.
— Beszélnünk kell — mondta Galiña.
Leültek.
— Nem írom alá az ajándékozást — kezdte nyugodtan. — Soha.
András felsóhajtott.
— Ugyanaz a téma…
— Tudom, mire megy ki. Hogy a lakás csak a tiéd legyen. Hogy Okszána ne követeljen semmit válás esetén. Még meg sem házasodtatok, de már a véget tervezitek.
Okszána Andrásra nézett, meglepetten.
— Én erről nem tudtam…
— Tudok az autóról is — folytatta Galiña. — Arról az egymillióról, amit adtam, és amit elzálogosítottál.
András lesütötte a szemét.
— És tudom, hogy a terv része az én lakásom eladása. Így áll össze minden. Esküvő, ajándékok, önerő. Én csak egy elem vagyok.
— Ez túlzás — mondta halkan.
— Nem. Ez csak a nevén nevezi a dolgokat.
Okszána közelebb lépett.
— Galiña Pjotroovna, ez nem így van… A szüleim csak stabilitást akarnak Andrásnak.
— Vagyis az én lakásom adná a stabilitást a te apád szemében?
Csend.
András hirtelen felállt.
— Rendben. Ha nem ajándékozás, akkor legalább részben. Én vagyok az egyetlen fiad.
— Az vagy. Nem a társtulajdonosom.
— Tehát semmit nem kapok?
— Azt kapod, ami utánam jár. Nem előbb.
A szavak ítéletként lógtak a levegőben.
— Vagyis a lakást választod helyettem?
— A valóságot választom, András.
Kiment.
Az esküvő szeptember 12-én volt. Nélküle.
Tamara mesélte el. Telt ház, zene, fehér fények, Okszána ruhában, András új öltönyben. Mindenki mosolygott, mintha soha semmi nem lett volna bonyolult.
A képeken a fia büszkén nézett.
Csak ő nem volt ott.
Este Galiña kinyitotta a szekrényt. Végighúzta a kezét a régi ruhákon, majd kivett egy szürke, virágmintás ruhát. Az arcához emelte. Még a régi otthon illatát hordozta.
Óvatosan visszatette.
Novemberre megjött a tél. Az okmányirodában közölték vele: a lakásban még mindig be van jelentve András.
Az új lakást megvették. Hitel, modern enteriőr, közösségi médiás fotók.
Csak a bejelentett cím maradt.
Biztonság kedvéért.
Galiña ránézett a papírra.
Két név.
Egy élet, amely már szétesett, csak még nem lett hivatalosan lezárva.
Összehajtotta a papírt, betette a táskájába.
És elment olajat és krumplit venni.