— Az anyád még a küszöbét sem engedi átlépnem, de nőnapon ajándékot vár tőlem? — tört ki végül Kszénia.
— Kszjucsa, mi lenne, ha vennénk anyának egy telefont nőnapra? — javasolta Pál, miközben egy webáruház katalógusát böngészte, fel sem nézve a képernyőről.
A kanapén ült, egyik lábát a másikra téve, és látható érdeklődéssel hasonlítgatta a modelleket.
— Régóta panaszkodik a régire. Azt mondja, nem bírja az akkumulátor, sötét a kijelző, és rossz képeket csinál a kamera.
Kszénia felemelte a tekintetét a könyvről, és a férjére nézett. Egy pillanatig hallgatott, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta, vagy jól értette, amit mondott.
— Mi vegyünk neki? Mi? — ismételte lassan, miközben a könyvet a fotel karfájára tette.
— Természetesen — fordult felé Pál, még mindig a telefont tartva a kezében. A kijelző fénye alulról világította meg az arcát, kiemelve vonásainak élességét. — A családtól.
Ez egy normális, praktikus ajándék. Tényleg szüksége van rá. Nézd ezt a modellt: nem túl drága, de nagyon funkcionális. Nagy memória, tisztességes kamera.
Kszénia becsukta a könyvet, és az ölébe tette. Valami összeszorult benne, fájdalmasan, de igyekezett nyugodt arcot tartani. Egyenletesen lélegezni. Nem mutatni, mennyire bántják ezek a szavak.
— Pasa, miért kellene ebben részt vennem? — kérdezte nyugodt hangon, olyanon, mint amikor az időjárásról beszél.
Pál enyhén összeráncolta a homlokát, mintha a kérdés furcsának tűnt volna.
— Hogyhogy „miért”? — vont vállat. — Mert család vagyunk. Ő az én anyám, de a te anyósod is.
Kszénia halványan elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt melegség.
— Az az anyós, aki három éve nem enged be a lakásába — emlékeztette nyugodtan.
Pál fáradtan felsóhajtott, mintha a beszélgetés felesleges irányba haladna.
— Kszjucsa, már megint kezded? Tudod, milyen. Más generáció. Megvannak a maga szabályai.
— Szabályai? — emelte fel a szemöldökét Kszénia. — Te „szabályoknak” nevezed azt, hogy becsapja előttem az ajtót, amikor együtt megyünk? Vagy hogy téged beenged, én meg a lépcsőházban várok?
Pál letette a telefont az asztalra, és megdörzsölte a halántékát.
— Ő csak… időre van szüksége.
Kszénia halkan, tehetetlenül felnevetett.
— Három év nem volt elég?
Csend telepedett a szobára. A konyhából halk óra ketyegése hallatszott, odakint pedig egy autó fröcskölte szét a kora tavaszi saras vizet.
Pál felállt a kanapéról, és az ablakhoz ment.
— Túlzol — mondta végül. — Anya egyszerűen… nehéz természet.
— Nehéz? — ismételte Kszénia. — Pasa, az anyád egyszer nyíltan azt mondta nekem, hogy nem vagyok az a nő, akire szükséged van. Hogy „túl jó vagy”, és „biztosan találsz jobbat”.
Pál hallgatott.
— Emlékszel? — kérdezte.
— Igen.
— És arra emlékszel, mit tettél?
Megint csend.
— Semmit — válaszolta helyette Kszénia.
Pál hirtelen megfordult.
— Nem akartam botrányt!
— Persze — bólintott Kszénia. — Könnyebb volt úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
Felállt, felvette a telefont az asztalról, és a képernyőre nézett. Egy modern okostelefon oldala volt megnyitva.
— Szép — mondta nyugodtan. — Tényleg jó modell.
Pál reménykedve nézett rá.
— Látod! Tudtam, hogy tetszeni fog. Anya örülni fog neki.
Kszénia letette a telefont.
— A te anyád — javította ki.
— Kszénia…
— Nem — szakította félbe halkan. — Hadd fejezzem be.
Visszaült a fotelbe, és keresztbe tette a karját.
— A te anyád nem beszél velem. Nem hív meg magához. A családi összejöveteleken „annak a lánynak” nevez. Egyszer még azt is mondta a nagynénédnek, hogy „ez a kapcsolat nem fog tartani”.
Pál összeszorította az állkapcsát.
— Nem gondolja ezt komolyan.
— Tényleg? — kérdezte nyugodtan Kszénia. — Mert soha nem mondott semmit, ami ezt bizonyítaná.
Újra csend ereszkedett közéjük.
Kszénia sokáig, figyelmesen nézte a férjét, mintha most látná igazán először.
— Pasa, mondd meg őszintén — szólalt meg végül. — Ha az én anyám így bánna veled… ha nem engedne be a házába, rosszat mondana rólad, és úgy tenne, mintha nem is léteznél… vennél neki ajándékot?
Pál kinyitotta a száját, de nem válaszolt azonnal.
— Ez nem ugyanaz — suttogta végül.
— Miért?
Nem volt válasza.
Kszénia felsóhajtott, és visszavette a könyvet, anélkül hogy kinyitotta volna.
— Tudod, mi hiányzik nekem a legjobban ebből az egészből? — kérdezte.
— Mi?
— Hogy egyszer azt mondd: „Anya, ő a feleségem. Ha nem tiszteled őt, engem sem tisztelsz.”
Pál lesütötte a szemét.
— Szerinted ez változtatna valamin?
— Nem tudom — felelte őszintén Kszénia. — De legalább tudnám, hogy egy oldalon állunk.
A csend súlyossá vált közöttük.
Egy idő után Pál újra a telefonra nézett.
— Szóval nem akarsz ebben részt venni? — kérdezte halkan.
Kszénia nyugodtan ránézett.
— Nem — mondta. — Nem veszek ajándékot olyanoknak, akik úgy tesznek, mintha nem léteznék.
Felállt a fotelből, és lassan az ablakhoz sétált.
— De ha meg akarod venni neki azt a telefont — tette hozzá egy pillanat múlva —, tedd meg. Ő a te anyád.
Pál némán nézte.
És életében először igazán belegondolt abba, mit érezhet az a nő, akit szeret — amikor a küszöbön áll, miközben ő bent teát iszik az anyja lakásában.
Ez a gondolat kellemetlen volt.
De többé nem tudta elhessegetni.