Valóság, amelyet soha nem ismert
Daniel megdermedt. A szíve kalapálni kezdett, mint egy kalapács, a kezeit pedig hideg verejték lepte el. „Apa…” – ez a gyenge, rémült hang mintha a múlt visszhangjaként tört volna fel a padlóból. Az elméje úgy reagált erre a szóra, mint egy elavult szerkezet: akadozó lélegzettel, teljes döbbenettel. Leo.
Patrycja, kezét a szája elé kapva, hátrálni kezdett. Az arca elsápadt, és Daniel a szemében olyan félelmet látott, amit korábban soha. Soha nem látta őt ilyen állapotban. Az ismerős vonások idegenné váltak, mintha egy idegent nézne. Daniel nem értette, miért nem mondta korábban a nővére, mi rejlik valójában a házában.
Inka, a kis, ártatlan lélek, még mindig a rést figyelte, térdelve. Sötét szemei könnyekkel voltak tele, és keze továbbra is a fához tapadt. „Ő fél” – suttogta, mintha ez mindent megmagyarázna. Daniel kifújta a levegőt, próbálva elnyomni az egyre növekvő nyugtalanságot. Tekintete Mariára tévedt – az ő szemei tele voltak fájdalommal, arcvonásai távol álltak a nyugalomtól.
Danielnek fogalma sem volt, mennyi ideje áll így, feszítővassal a kezében, a padlót bámulva. Az egész őrület egyre jobban felkorbácsolta benne a feszültséget. „Meg kell tennem” – gondolta, de a fejében csak zakatoltak a kérdések: „Mi történt? Hogyan lehetséges ez?”
Nem várva tovább, mély levegőt vett. Az emberi ösztönei egy olyan határ felé sodorták, ahol a valóság és az álom összeolvadt. A keze bizonytalanul lecsúszott, először csak a deszka szélére támaszkodva. Végül, a testében remegő feszültséggel, teljes erőből lecsapott.
A deszka kettéhasadt, Daniel pedig térdre zuhant. A ház meleg, védelmező levegőjét hideg huzat váltotta fel, amely a pincéből áradt fel. A csendben egy szívverés hangját hallotta – olyat, amely nem tartozhatott az eltűnt fiához. Daniel felnézett, és előtte egy sötét, vászonba burkolt alak rajzolódott ki. A szövet megsárgult, mintha valamit régóta rejtegetett volna.
Maria felsikoltott és a szájához kapta a kezét. Patrycja reszketni kezdett, mintha egy felfoghatatlan igazságra ébredne rá. Daniel nem akarta elhinni, amit lát, de tudta, hogy valami szörnyűség kerülte el eddig a figyelmüket.
– Leo, kicsim, apa itt van! Itt vagyok! – kiáltotta hisztérikusan. De csak a saját hangja visszhangzott a falak között. A pincében a sötétségben csak dermesztő csend volt.
Daniel felállt, gyomrában tomboló érzelmekkel. A gondolatok száguldottak benne: „Mi van, ha nem Leo volt? Mi van, ha valaki más? Mi van, ha…” – de egyik forgatókönyv sem állt össze. Mind ugyanabba a rémületbe torkollott.
Inka felhúzta magát a térdére, a suttogása egyre hangosabbá vált. Hirtelen, a padló mélyéről ismét megszólalt a titokzatos hang: „Apa, segíts…”
Daniel megdermedt. A hangra egész lénye mintha befagyott volna. Már épp ki akarta nyitni a tokot, de nem tudott megmozdulni. A mellkasában tompa, lüktető fájdalom jelent meg, a kezei remegni kezdtek.
— Segítség? Ki beszél? — kérdezte, szinte kiáltva, mintha a válasz így közelebb jönne.
— Hallom őt! — kiáltotta Inka, de a hangja most más volt: komoly, sürgető. — Segítened kell Leónak!
Lent sötétség terjengett — sűrű, idegen és nyomasztó. A hátsó zugban, a rés fölött nem volt más, csak a kiáltások visszhangja. Daniel hirtelen felpattant.
Valami eltört benne. A félelem dühvé vált. Megragadta a tokot, és megpróbálta áttörni vele a sötétséggel teli valóságot. Ez egy ugrás volt az ismeretlenbe — egy döntés, amit eddig kerülni próbált.
— Ezt meg kell tennem Leónak! — kiáltotta, hangja betöltötte a teret.
Aztán valami mást hallott. Egy nyikordulást. Kinyitotta a tokot, és a sötétségben régi játékok kaotikus halma tárult fel, középen pedig… mintha valami — egy kéz — eltűnne a félelemben.
Amikor Daniel megragadta a kis kezet, remegést érzett, és a sötétség még szorosabban körülölelte, mintha nem akarná felfedni a titkait.
— Leo? — kérdezte reszkető hangon, de csak a káosz válaszolt, és már húzta is magával tovább.
A látása elhomályosult. Amikor hátrafordult, látni akarta Inkát és Máriát maga mellett, de mire újra körbenézett, már tudta… a szörny sokkal közelebb volt, mint gondolta.