Az utolsó próbálkozás
„Akkor mit vársz? Menj és mondd el neki, hogy mit hallottál!” – mondta Nora. Hangja sürgetett, tele volt aggodalommal. Gondolkodtam, hogy mit mondhatnék Ryannek, de az agyam zúgott, mint egy fáradt motor. Sosem hittem, hogy ez velem történik. Miért nem vettem észre, hogy ilyen ember mellett élek?
Körbejártam a szállodai szobát, a fények tompák voltak, és az ágy gyönyörű, de rideg panorámája a kastély elképzelt boldogságát tükrözte. „Csak fáradt vagyok, Claire” – mondta, amikor megkérdeztem, hogy boldog-e. A szavai keserűen csengtek a fülemben, mintha nem is az én boldogságomról, hanem valami másról beszélne.
Hirtelen, úgy döntöttem, hogy nem bízom a sorsra, nem bízom mások véleményére sem, a saját érzéseim fontosabbak. „Köszönöm, Nora, beszélni fogok vele” – mondtam, és letettem a telefont. Mintha az évek óta cipeltem fájdalom, most végre felszínre került, és a szívem nehéz volt.
Ahogy kiléptem a szobából, a folyosó hűvössége kellemesen üdítő volt. Minden lépésnél éreztem a földet a lábamon. Az agyam kiabált, miközben Ryan helyisége felé igyekeztem. „Ott vagy! Dopold el!” – hallottam a fejemben, de nem hagytam, hogy megfélemlítsen. Kívülről próbáltam nyugodt maradni, de belül a félelem gyomromat marta.
A szívem vadul dobogott, amikor elértem az ajtót. Benyitottam, és lenyomtam az ajtókilincset, amint Ryan megfordult az ágyon. Pillanatok alatt emlékeztem minden pillanatra, amiket együtt töltöttünk: a naplementék, a mozi előtt töltött esték, a közös utazások.
„Claire” – mondta, furcsa figyelemmel a szemében. „Minden rendben?” A hangja aggodalmas volt, de a tekintete az ablakra szegeződött, mintha menekülne.
„Nem, nem rendben!” – mondtam, a szavak ökölcsapásként törtek ki belőlem. „Tudok a beszélgetésedről Eric-kel! Tudom, miért vesz el!”
Kérdőn nézett rám. „Minek van ez? Miért nem tudtad megmondani az elején?”
„Mert nem akartam hinni a fülemnek, Ryan! Te azt mondtad, hogy én vagyok az! De úgy tűnik, csak a biztonsági háló vagyok számodra!”
Ryan arcán kifejezés váltakozott; először a meglepettség, aztán a védekezés. „Claire, ez nem így van!” – mondta, de a szavaiból tudtam, hogy nem tartja igaznak, amit mond.
„Stabil. Te ezt mondtad. Hogy Natalie izgalmas, én meg stabil. Csak egy szépen becsomagolt biztonság vagyok neked, mi?” A torkomban dübörgött a félelem, de a harag éltetett.
„Ez sosem volt így. Én szeretlek” – mondta Ryan, próbálva megfogni a kezem.
„Szeretsz? Honnan tudná, hogy mi a szeretet, ha csak a saját érdekeidet nézed?! Harminc hét évesek vagyunk! Én nem csak egy szám vagyok!”
Az arca sápadt lett, az ajkai egymásra záródtak, mintha keresztülmentem volna a védelmi vonalán.
„Claire, hallgass meg! Ez már nem csak rólad és rólam szól, ez az egész jövőnk!”
„Jövőnk?” – kiáltottam fel. „Hogy jövőmről beszélsz? Hogy mondod ezt, amikor nem is tudod, hogy ki vagyok?!”
Szabadulni akartam a helyzettől, el akartam futni, de nem tudtam. A szívem olyan, mint egy dühöngő ostor, lángoltam a dühben, amely túlságosan beleigazolt az önértékelésembe. Lassan hazudtak nekem az évek; az álmok, amiket korábban tettem, mintha mind csak festett falak lettek volna, rég elfeledett színűek.
„Claire, kérlek, nyugodj meg, és…”
„Nem! Felejtsd el!” – kiáltottam és elrohantam a szobából. A folyosó eszméletlen csendessé vált, a lábaim mechanikusan mozgásba lendültek. Az érzések megöleltek, de lassan felemelkedett a bátorságom. Nem fogok hátradőlni, nem fogom elfogadni, hogy a pech mindennapjaimba zárjon.
A kertbe érve a fények szikráztak, mint a szívek, mégis valahogy mindenki boldog volt körülöttem, de én eltűntem a sercegésben. A családtagjaim vidáman beszéltek, minden egyes mosoly egy újabb dagadást hozott a torkomban.
Választásom volt. Választanom kellett, hogy mit akarok. Meg akartam-e bizonyosodni arról, hogy mindig az igazit keresem, vagy belemerüljek az ismeretlenségbe? A félelem helyett a döbbenet fuvarozott meg.
A főépület ajtajában megálltam, és mély levegőt vettem. Minden emlék eltűnt, egészen a legutóbbi csókjáig, amely az egész életemet felborította. Ryan nem volt egy szuperhős, hanem csak egy férfi, akit elhitett mondanom, hogy az vagyok, amire szüksége van.
Emlékeztettem magam, hogy többet értem.
Sokáig kellett várnom a választásomra.
A következő pillanatban, ahogy beléptem az ajtón, a részvét együttérzést hozott. „Hagyj el! Hozd ki magadból!” – mondtam csendesen, ahogy újra megjelent. A családtagjaim mind visszanéztek rám, és mindenki tudta, hogy egy új nap kezdődik, és hogy az nagyobb dolgok várnak rám. Döntöttem: nem leszek már soha többet csak egy szám Ryan számára. Most már tudtam, hogy rátaláltam a valódi utamra, ami csak nekem szól.