Élet és Halál Határvonalán
A lány arca fehér volt, mint a fal, amikor a baba anyja belépett a fürdőszobába. Az ajtó csapódása hangos volt, a zaj visszhangzott a falak között. „Mi a fene történik itt?” – kiabálta, és egy másodpercre elakadt a lélegzete, amikor meglátta a fiút, aki éppen most próbálta eltolni a kiságyat a fürdőtó felé.
„Nincs idő magyarázkodni!” – válaszoltam, miközben próbáltam megőrizni a stabilitásomat a vizes padlón. A vér még mindig csöpögött a hajvonalamból, de a fájdalom másodlagossá vált az előttem tornyosuló helyzetben.
A fiú, a testvére, akiről nem tudtam, hogy miért volt itt, még mindig habozott, az arca eltorzult. „Én csak segíteni akartam…” – motyogta, miközben hátra lépett, de a félelem még mindig látszott rajta, ahogy a nő felé nézett.
„Segíteni a fürdőszobában?” – kérdezte az anya, a hangjában ezernyi kérdés. A feszültség kézzelfogható volt, a levegő tele volt rémülettel és haraggal. A fiú nem válaszolt, csak a falat nézte, mintha ott látna valami megoldást.
A víz egyre csak áramlott, a kád mellett már minden csúszott, és én is úgy éreztem, hogy csúszok, de a baba az ölelésemben volt, és ez tartott életben. „Add ide a gyereket!” – kiáltotta a nő, közelebb lépve hozzám, de én nem mozdultam.
„Nem lehet! Én… én megvédem!” – szólaltam meg, és éreztem, hogy a szívem dübörgése elnyomja a káoszt. A lány, aki a kabátujjamat húzta, most a táskáját kérgeskezű válogatásomra dobta. Minden egybeolvadt, az ősziba beletartozott a fürdőszoba, a víz, és a babaruhák. Nem láttam, hogyan lehetne ebből az egészből kijönni.
„Engedd el!” – szólította a lány, és újra megpróbálta a kabátomat megragadni, de én erősebben kapaszkodtam a babába. Az anyja dühösen lépett közelebb, és ekkor a fiú hirtelen mozdult, hogy a lány védelmezésére siessen. „Ez mind a te hibád!” – kiáltotta felé, mintha élve el akarná temetni a feszültséget, ami közöttük volt.
„El kell mennünk!” – mondta a lány, és a düh ellenére éreztem benne a pánikot. A víz egyre csak habzott a kád mellett, mindenki feje fölött lebegve.
„Nem! Nem lehetem csak így!” – feleltem, és a rágás elhatalmasodott rajtam, ahogy a szavakat hajtották ki belőlem, keveredve a baba megvédésével.
A következő pillanatban a fiú odalépett hozzám, de nem úgy, ahogy vártam. A keze a baba felé nyúlt. Az anyám zúgolódott magában, de csak egy pillanatra nézett el tőlem, hogy a férfira figyeljen.
„Miközben ti itt vesztek össze, a víz eláraszt minket!” – feleltem, ahogy a vizes padlón arrébb léptem, megpróbálva eltávolodni tőlük. A lábam csúszott, majd hirtelen hátra estem.
Erre a fiú felugrott; a négy szem közül előbb ő mozdult. “Ne hagyd, hogy ez megtörténjen!” – kiáltotta, és ez volt az utolsó álma, hogy mindent egybe gyűjtsön.
A zúgó víz elnyomott minket, és a kiságy a kád felé sodródott; ez történt, amikor a nő megragadta a karomat, és én csak elsodródtam. A víz már elérte a baba lábát, és egy pillanatra megállt az idő: a szörnyűség megélték.
„Ne! Kérlek!” – kiabálták, de ekkor a szívem úgy érezte, hogy a világ minden súlya rászakadt, és ez lehetett az utolsó lehetőség, hogy megmentsem.
Egy gyors mozdulattal elengedtem a kabátomat, a testem pedig önálló életre kelt: gyorsan mozdultam a baba felé, és az utolsó másodpercben megragadtam a kiságyot, miközben a többi kezét közel megöltem. A víz hideg volt, és a kád fala durvábban segített elhúzni a testemet.
„Most már mindent elmondhatunk… de az úrnő kincse, a baba!” – és végül egy hang terjedt el, a sok felnőtt mozdítása egy szóban összpontosult; a történet itt véget ért, de az emlékek bíztató fénye verődött el az emlékekben.