— Mit műveltél?! Miért van letiltva anyám kártyája?! — tört be a lakásba Eger, a hangja együtt érkezett a lépcsőház hideg levegőjével.
Alinát a tűzhely mellett találta. Egy fakanalat tartott a kezében, a másikban a telefonját, amin a banki alkalmazás nyitva volt. A kijelzőn egyetlen szám világított: 8 740 rubel. A fizetésig még két hét volt hátra.
Eger mögött két nő is bepréselte magát az ajtón. Lídiya Petrovna, az anyós, drámaian igazította meg a fejkendőjét, mintha egy színházi előadás főszereplője lenne, aki épp most élte át a világ összeomlását. Okszana, Eger húga, színes bevásárlószatyrokat szorongatott, amelyekből új cipők és kozmetikumok csillogó sarkai kandikáltak ki.
— Gyógyszert akartam venni! — kezdett siránkozni az anyós. — És a kártya nem működik! El tudod képzelni, mekkora szégyen ez a gyógyszertárban?
Aline lassan megfordult. Nem emelte fel a hangját. Nem volt benne semmi hirtelen mozdulat. Csak az a fáradt, mindent látott nyugalom, amit az ember akkor szerez meg, amikor már túl sokszor marad egyedül a problémáival.
A telefonját Eger felé fordította.
— Nyolcezer-hétszáznegyven rubelünk van a fizetésig.
A mondat egyszerű volt. Tárgyilagos. Mint egy jelentés.
A konyhában egy pillanatra csend lett. Csak a régi hűtő zúgása hallatszott, amely már évek óta túl hangosan dolgozott, mintha ő is próbálná pótolni a lakás hiányzó stabilitását.
Ekkor a gyerek, Kirill, kilépett a szobából. Hátán iskolatáska, kezében füzetek.
— Anya, a múzeumi kirándulás pénzét átutaltad? — kérdezte. — Mária Ivanovna azt mondta, holnap az utolsó nap.
A kérdés ott maradt a levegőben. Nehezebben, mint bármi más.
Aline érezte, hogy Eger tekintete egy pillanatra megváltozik. Nem dühös lett — inkább védekező. Mint aki érzi, hogy a talaj megmozdul a lába alatt.
Aline azonban nem emelte fel a hangját.
A történet nem most kezdődött.
Hanem hónapokkal korábban, apró repedésekkel.
A pénz mindig „átmenetileg” tűnt el. Egy új alkatrész a műhelybe. Egy sürgős segítség az anyjának. Egy „nem tudtam nemet mondani” rokonoknak. Eger jó ember volt — ezt mindenki mondta róla. Csak épp a „jó” lassan azt jelentette, hogy Aline egyre kevesebbet számított.
Ő könyvelőként dolgozott egy kis építőipari cégnél. Pontos volt, kiszámítható, fegyelmezett. Reggel hatkor kelt, reggelit készített, kirakta a gyerek ruháit, és közben fejben már számolta a számlákat, a benzint, az iskolai kiadásokat.
Ő volt az, aki mindent egyensúlyban tartott.
És egyre inkább egyedül.
Eger tehetséges autószerelő volt. A keze aranyat ért, a kliensek sorban álltak. De a tehetség mellett volt benne egy másik tulajdonság is: képtelen volt nemet mondani. Főleg az anyjának.
A lakás, ahol éltek, Aline nagyanyjától maradt rá. Egy régi panelházban, ahol a falak hallották a szomszédok összes veszekedését, és a plafonon mindig volt egy újabb vízfolt. Mégis az övék volt. Ez volt az egyetlen biztos pont az életükben.
Legalábbis eddig.
Eger most ott állt a konyhában, vörös arccal, összeszorított állkapoccsal.
— Anyámnak szüksége volt rá! — mondta ingerülten. — Nem hagyhattam, hogy ott álljon a gyógyszertárban pénz nélkül!
— És mi? — kérdezte Aline halkan. — Mi hol állunk?
A kérdés nem volt támadó. Inkább fáradt.
Okszana a sarokban unottan nézegette a körmeit, mintha ez az egész jelenet nem tartozna rá. Lídiya Petrovna pedig már újabb drámai levegőt vett, készülve a következő panaszáradatra.
— Te mindig csak a pénzt nézed! — csattant fel Eger. — Ez a család!
Aline ekkor lassan letette a fakanalat.
A mozdulat egyszerű volt. De valami véglegesen megváltozott benne.
— Nem — mondta. — Ez nem család. Ez egy egyirányú utca.
A csend, ami utána következett, nehezebb volt, mint az összes korábbi vita együtt.
Kirill még mindig ott állt az ajtóban, a gyerek szemében bizonytalanság és értetlenség keveredett.
Aline ránézett.
— Menj vissza a szobádba, kincsem. Mindjárt beszélünk a múzeumról.
A gyerek bólintott, és lassan visszament.
Aline ekkor végre Egerre nézett.
Nem dühösen.
Nem sírva.
Hanem úgy, mint aki először látja tisztán azt, amit eddig csak sejtett.
— El kell döntened, Eger — mondta nyugodtan. — Vagy mi vagyunk a családod, vagy továbbra is mindenki más. De a kettő együtt nem megy.
Eger nyitotta a száját, de nem jött ki hang.
A konyhában a hűtő tovább zúgott. A vízóra kattant egyet a falban. És valahol ebben a csendben Aline először érezte úgy, hogy talán nem ő az, aki elfogyott. Hanem az, ami körülötte eddig megtartotta az illúziót.