Az orvos egyetlen hónapot adott nekem az életből. Harminc napot, amelyet elvileg még végig kellett volna élnem, mintha minden rendben lenne, mintha a világ nem dőlt volna össze bennem egyetlen mondat súlya alatt.
És mintha ez nem lett volna elég, a férjem ugyanazon a napon elhagyott – nem is hezitált, nem is keresett ürügyeket, egyszerűen átlépett rajtam, mint valami felesleges tárgyon, és máris egy másik nőhöz ment.
Később pedig nevettem. Nevettem azon a hamis orvosi papíron, amit csak azért szereztem, hogy leteszteljem őt, hogy lássam, meddig megy el, ha azt hiszi, hamarosan mindennek vége.
Oleg úgy lépett be a lakásba, mintha az egész világ az övé lenne, és én csak egy elhanyagolható részlet lennék benne.
Még arra sem vette a fáradságot, hogy letörölje a cipőjét a lábtörlőn, amelyet alig egy hónapja vettem, mert azt hittem, valami apró, új részlet majd rendet hoz az életünkbe.
A fényes, világos parkettán azonnal szürke, sáros nyomok terültek szét. Olyanok voltak, mint tintafoltok egy reménytelenül rossz tanuló füzetében, akit már senki nem akar megmenteni.
Én a régi nagyapám karosszékében ültem. Ez volt az egyetlen tárgy a lakásban, amelyhez soha nem engedtem, hogy hozzányúljon.
Oleg mindig gúnyosan „a porgyűjtő múzeumi darabnak” nevezte, mintha minden, ami régi és nem tökéletesen fényes, automatikusan értéktelen lenne a szemében.
– Megint ebben a lomban ülsz – morogta, anélkül hogy rám nézett volna.
A hangja hideg volt, távoli, mintha nem is egy lakásban, hanem egy tárgyalóteremben beszélne. A kulcsait hanyagul az üvegasztalra dobta.
A fém csattanása élesen hasított a levegőbe, olyan volt, mint amikor valaki körömmel végighúz egy iskolai táblán, és a hang nemcsak a fület, hanem az idegeket is felsérti.
Ebben a pillanatban valami bennem végleg elcsendesedett. Nem fájdalom volt ez már, nem is csalódás. Inkább egy hideg, tiszta felismerés: ennek a házasságnak a díszleteit ideje teljesen lebontani.
Nem javítani, nem foltozni – hanem a földig rombolni mindent, ami megmaradt belőle.
Szótlanul nyúltam az asztalon lévő papírért. Kettéhajtva adtam át neki. A sarkán egy magánklinika kék, feltűnően hivalkodó pecsétje virított. A papír túl hivatalos volt ahhoz, hogy ne keltsen hatást, és túl egyszerű ahhoz, hogy ne lehessen manipulálni.
– Ez meg mi? Valami újabb számla? – kérdezte Oleg, miközben kelletlenül elvette tőlem.
A hangjában enyhe undor bujkált, mintha a papír már önmagában is zavaró lenne számára. Végigfuttatta a szemét a sorokon, gyorsan, felületesen, ahogy mindig mindent olvasott az életében: embereket, helyzeteket, engem is.
És ekkor az arca megváltozott.
Az a gondosan felépített, mindig elfoglalt, mindig fontos ember maszkja megrepedt. Egy pillanatra mintha nem tudta volna eldönteni, mit kellene éreznie. A vonásai rángatóztak, mintha egy rosszul beállított gép próbálna újraindulni.
– Az orvos… egy hónapot adott nekem – mondtam halkan. Olyan hangon, mintha nem is rólam lenne szó, hanem valaki másról, akit csak mellékesen említenek egy idegen történetben.
Oleg megdermedt. A tekintete a papíron maradt, de már nem olvasott. Láttam rajta, hogy a gondolatai számolni kezdtek.
Nem velem, nem a betegséggel – hanem valami egészen mással. Mintha egy belső pénztárgép kattogna a fejében, ami azonnal kiszámolja, mennyibe kerül egy ember halála, mennyi marad utána, és mi az, ami még menthető.
Nem jött közelebb. Nem ölelt meg. Nem kérdezte meg, igaz-e, vagy tévedés-e. Nem keresett orvost, nem keresett reményt, sem kapaszkodót. Csak állt ott, és nézett.
– Egy hónap? – ismételte, és a hangjában volt valami furcsa. Valami, amit először nem is értettem. Talán megkönnyebbülés. Talán diadal. Talán valami sötét, kimondatlan öröm, amit azonnal el is rejtett egy köhintés mögé.
– Harminc nap, ha hinni lehet a professzor Samoilovnak – feleltem nyugodtan.
A napfény ferdén esett be az ablakon, és a por lassan táncolt a levegőben. Néztem ezeket a részecskéket, ahogy céltalanul lebegnek, mintha ők legalább még nem tudnák, hogy mindennek vége közeleg.
Oleg ekkor hirtelen elkezdte kigombolni a zakóját. Túl gyorsan, túl idegesen, mintha a szövet hirtelen fojtogatni kezdte volna.
A mozdulatai elvesztették megszokott eleganciájukat. A tökéletesen vasalt életének repedései most először láthatóvá váltak.
Én pedig ültem ott mozdulatlanul, és először nem éreztem sem félelmet, sem szomorúságot. Csak egy különös, tiszta nyugalmat.
Mintha a történet, amelyben eddig szerepeltem, végre elkezdett volna véget érni – és én először dönthettem el, hogyan nézem végig az utolsó jelenetet.