— Válassz, Mása. Vagy holnap eladod a crossoveredet, és minden pénzt nekem adsz — apáddal fel kell újítanunk a nyaralót, és szanatóriumba kell mennünk — vagy a fiam kirak az ajtón.
Nálunk nincs helye az önző nőknek. Nézz rá: külföldi autóval járkál, miközben a férje anyja buszon zötykölődik a rendelőbe!
Anyósom, Nagyezsda Petrovna ott állt a konyhaajtóban, csípőre tett kézzel. Olyan volt, mint egy szovjet kori emlékmű — megkérdőjelezhetetlen, nyomasztó és teljesen biztos abban, hogy joga van más tulajdonához.
Nem kért. Ítéletet hirdetett.
Lassan letettem a kávéscsészét, és Olegre, a férjemre néztem. Ott ült mellettem, és közönyösen turkálta az omlettet.
Két év házasság után már megszoktam: amikor „nagy csata” volt, az anyja bútorrá változtatta — néma, akarat nélküli és meglepően kényelmes darabbá.
— Oleg, hallottad, mit mondott az anyád? — a hangom nyugodt volt, de már acélos. — Azt követeli, hogy adjam el az autómat, amit még azelőtt vettem, hogy megismertelek.
Az autót, amivel hétvégén titeket furikázlak, és amit én biztosítok.
Oleg végre felnézett. Nem volt benne együttérzés. Csak irritáció.
— Mása, miért húzod fel magad? Anyának tényleg kell a kezelés. A telek meg… úgyis családi lesz. Az autó csak vas.
Eladod, majd veszünk egyszerűbbet, ha talpra állok. Ha nem akarsz botrányt és válást — tedd, amit kér.
Nem akarom felidegesíteni anyát. Akár akarod, akár nem, így nem tudunk együtt élni.
Nagyezsda Petrovna elégedetten horkantott.
— Látod? A fiam arany. Te meg, ha itt akarsz maradni, tudd a helyed. Holnap várom a hirdetés visszaigazolását.
Kimentek. Én egyedül maradtam.
És megértettem: nem feleség vagyok. Erőforrás.
Az este csendben telt. A sokk lassan tiszta gondolattá vált.
Valaha azt hittem, Oleg a támaszom.
Tévedtem.
Ő csak egy végrehajtó volt.
Az anyja — a rendszer.
Az autóm a büszkeségem volt. Három évig spóroltam rá. Két állás, lemondások.
És most… el akarták venni.
— Holnap megyünk a kereskedőhöz? — kérdezte lefekvés előtt.
— Igen — mondtam. — Ha így áll a helyzet, én is lépek.
Elégedetten elaludt.
Azt hitte, nyert.
Reggel cselekedtem.
Felhívtam egy ingatlanost. A lakás az övé volt, de a felújításra költött pénz — az enyém.
Megvoltak a bizonyítékok.
Aztán elmentem az autószalonba.
Eladtam a kocsit.
A pénz az én számlámra ment.
Este hazamentem.
— Na? — kérdezte az anyós. — Hol a pénz?
— Eladtam az autót — mosolyogtam. — De a pénz nálam van. Holnap meglepetés lesz.
— Így kell ezt! — örült.
Másnap, amíg nem voltak otthon, mindent elvittem, amit én vettem.
Három borítékot hagytam.
Az elsőben: kereset a lakás felújításának megtérítésére.
A másodikban: szanatóriumi utalvány Nagyezsda Petrovnának. Egy távoli helyre.
A harmadikban: válási papírok. És az én jegyem egy új városba.
Este utoljára megterítettem.
— Hol a tévé? — kérdezte Oleg.
— Szervizben.
Kinyitotta a borítékot.
Elsápadt.
— Bepereltél?
— A feleséged voltam. Most a hiteleződ.
Az anyja is kinyitotta a sajátját.
— Ez meg mi a pusztába?!
— A pihenése.
Felálltam.
És elmentem.
Nem néztem vissza.
Egy hónap múlva Oleg hívott.
A lakás zárolva, a pénz eltűnt, a jegy nem visszaváltható.
Az irónia?
Az anyja végül tényleg eljutott abba a szanatóriumba.
Otthon ugyanis kikapcsolták a vizet.
És néha az élet pontosabban számol, mint bárki más.