Vivien terve
Kint ülve a kávémmal a kezemben, érzékeltem a levegő surrogását. Az agyam zakatolt: „Most végre meg fogja érteni.” A teafilter immáron a markomban lebegett, mint valami apró, mégis megannyi bosszúságot cipelő teher. A szomszédom minden reggel már szinte megörökítette jelenlétét az életemben, és itt volt az ideje, hogy állítsak neki egy tükröt.
Ahogy az erkélyajtaja kinyílt, felálltam, a kávé illata körülölelt, szívem a torkomban dübörgött. A szomszédom — akit azóta, hogy elköltöztem, csak „Ádám”-ként emlegettem magamban — nézett le rám, meglepetten. „Te kint ülsz ismét, Vivien?” kérdezte, mintha valami újdonság lenne. Villámgyorsan reagáltam, nyújtva felé a kezem, amelyben a teafilter fekete, nedves foltjai csillogtak.
„Tessék, a régi barátod, vagy mi?” mondtam ironikusan, és a kezemet magam elé emeltem, hogy jobban lássa. „Ez megint a tiéd?”
„Ez nem az első,”
tettem hozzá tartósan, remélve, hogy a szavak súlya megérinti.
Elhúzta a száját. „Na jó, na jó, megértem… De ez tényleg csak tea.” Kérdő pillantásom találkozott az övével. Fintorogva ellépett a korláttól, annak az ostoba mosolynak a jeleit mutatva, amit ma már nem akartam ellenszenvvel fogadni.
A válasz
Kóstoltam a levegőt, és még mindig éreztem a kávé ízét. „Tudod, Ádám, nem egyszer hoztál nekem teát a plussz edzőtársként. Emlékszel?” Az ő mosolya mindent elmondott. Túl sokáig ismerhettem ahhoz, hogy érthető legyen, hogy teljesen nem veszi komolyan a szavakat. Közben a szívverés nem hagyott alább. A tűz belül füstölgött.
„Higgy nekem, Vivien. Tényleg nem akartalak zavarni. Mások is dobálnak dolgokat az erkélyekről.”
„Az nem ugyanaz,” vágtam közbe egyre növekvő türelmetlenséggel. „Én egyáltalán nem szoktam hajigálni semmit. Próbáltam megértetni veled, hogy a balkonunk nem ugyanaz a kukaa.” Bevetettem az utolsó kártyámat. Hihetetlen tudat alatt csak az eleganciára vágytam. „Akkor most mit fogsz csinálni?” kérdeztem, tűnődve, hogy vajon számítani fog-e a próbálkozás.
Erre ő megint elmosolyodott, megmutatta, hogy az ő álláspontja már megszületett. „Alig várom, hogy a vendégeimnek hazavigyek egy remek szállodai italt, nem? Talán megkínállak is egy pohárral.”
Az irónia hatalmas falatává vált. Nem tudtam, hogy most már neves, nevetős is ez az állapot, vagy dühöm durranását fogja követni. Az utolsó kérdésem forró szénné égett: „Mikor fogsz végre felnőni, Ádám?”
A határvonal
Közelebb jött, felemelte a kezét, ahogy vitatkoztam vele, de a válasz már nem érkezett. Csak egy halk nevetés. Úgy éreztem, hogy kevés hiányzott ahhoz, hogy a világ kitörjön. Az átkokat és a cinizmusokat gyűjtve tőlem, csak álltam és néztem, miként válik ez az egész egy hatalmas őrült játékká.
Ahogy a nap felkelt, egy leheletnyi szél fújt végig, vártunk egymásra, és minden egyes másodperc mintha egy komoly betegséggel küszködne. Nem hagyhattam, hogy így alakuljon, nem akartam rockzene utolsó kávézógurujaként ott hagyni ezt a helyzetet.
A következő lehetőséget keresve, egy hirtelen ötlet pattant ki az agyamból. Elgondoltam, hogy ahelyett, hogy a dühul kiharcolnám az igazamat, inkább próbálok valami mást. Tudtam, hogy másnap a főzőórák megbízhatósága előtt fogom hirdetni: az utolsó lehetőség, amit Ádámnak adok.
A szembesítés
„Nézd, szerintem folytathatjuk még az órákig. Meg tudnátok értetni, hogy mit csinálok? De az a különbség, hogy ezek most rendben lesznek — komolyan gondolkodom rajta.”
Marton, a szomszédom másik oldalon, szívesen szíveket látott a fal mentén. „Bontsuk le a pálcát, és gyűjtsük össze a szemetet. A munka örömet hoz!”
Erre tudtam, hogy a játéknak vége. Ádám arcának északi csúcsát és sarkait figyelve láttam, hogy valami átlépett benne.
„Rendben van! Elérted, hogy a befejezésünket megszárítja!” mondta, miután fújta a bidé cipőm jót, ami már meg is jött a tuit elhasználta.
Finalmente láttam, hogy a győzelem elérhető közelségben van. Az utolsó lépés, ami létrejött, hogy együtt lépünk be a barátok világába, és otthagyunk az elménkben minden félelmet és keresztbe szőtt bonyodalmakat.
„Teát pedig ne felejts el hozni!” mondtam, mielőtt elindultam volna. Mert hiszen az apróságok, a teafilterek, nem biztos, hogy elhessük, hogy mindannyiunk számára újra az úton állunk.
Az erről való beszélgetés a jövő hétre vár, készen állok rátok valamikor a közeljövőben!