**I. felvonás: Az ünnepség előtti nap**
István rosszallóan nézett Máriára, szemöldöke a frusztrációtól összeráncolódott. Nem értette, miért akar a felesége ennyire elmenni erre az ünnepségre. „Még csak nem is gondol Bendegúzra” – gondolta, miközben a kisfiukra pillantott, aki a kiságyában játszott. Mária sugárzott, mosolya nem hagyta nyugodni Istvánt. Úgy érezte, ez az öröm szinte helytelen. Hiszen gyermekük volt, mégis a nőnek ennyire vágyódnia kellett mások társaságára.
„Mondtam neki, hogy nem kellene mennie” – gondolta. Ahogy látta, hogy Mária megnyugszik, amikor az anyja felajánlotta, hogy vigyáz a gyerekre, egyre erősebb dühöt érzett. Mégis volt benne egy kis megértés is Mária iránt. Anya volt, és rengeteg időt szánt a gyermekre. „De hát ennyi az egész élete? És hol vagyok én ebben, mint a férje?!”
Amikor Mária végül leült vele szemben, István ismét fel akarta hozni ugyanazt a beszélgetést. Korábbi vitáik mindig ugyanúgy végződtek – veszekedéssel, döntés nélkül.
„Eljössz velem, vagy itthon maradsz a gyerekkel?” – ez a kérdés szinte átokként visszhangzott benne.
– Marika… – kezdte újra, most valamivel lágyabb, de még mindig kitartó hangon. – Talán nem kellene elmenned.
– István! – vágott közbe, miközben felállt az asztaltól. Tekintete mindent elárult. – Tiszteld, amit érzek! Ez nem csak az ő ünnepe, hanem az enyém is.
„Nincs mit mondani. Ez csak a saját ötlete” – gondolta dühösen István.
—
**II. felvonás: Az ünnepség**
Amikor eljött az indulás pillanata, Mária készen állt. Gyönyörű ruhát viselt, amely kiemelte alakját, haja aranysugárként omlott a vállára. Magabiztosság sugárzott belőle. István bizonytalanul tért haza a munkából, és meglátta őt.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? A ruhád… talán visszafogottabbnak kellene lennie.
– István, akármennyire is próbálkozol, nem veszed el tőlem ezt az örömöt – válaszolta mosolyogva, amit a férfi nehezen viselt.
Az étterem felé vezető út egy zöld parkon keresztül haladt. Az emberek a kellemes estét élvezték. Mária boldogan lépdelt, István viszont egyre feszültebb lett.
– És hogyan akarsz jól szórakozni, ha közben nem gondolsz Bendegúzra? – fakadt ki végül.
– Amit magunkért teszünk, az neki is jó lesz – felelte Mária nyugodtan.
Amikor megérkeztek, a bejáratnál vendégek sokasága fogadta őket. Mária mosolygott, beszélgetett, sugárzott. István viszont idegennek érezte magát ebben a világban.
– Nem gondolod, hogy nekünk is jár egy kis ünnep? – kérdezte bizonytalanul.
**III. felvonás: Az ünnepi lakoma**
A hangulat élénk volt. Zene szólt, az emberek táncoltak és beszélgettek. Mária jól érezte magát, ami Istvánban egyre nagyobb feszültséget keltett.
– Mária… gondolj Bendegúzra – mondta élesen. – Nem fair, hogy otthagytad.
– István, ez csak egyetlen este – válaszolta Mária. – A nagymamával van, minden rendben lesz.
– És én mikor pihentem utoljára? – csattant fel István.
Nem vette észre, milyen keményen hangzik a hangja.
—
**IV. felvonás: Kellemetlen beszélgetések**
Ahogy telt az este, István egyre inkább kívülállónak érezte magát. Mária és az apósa beszélgettek, nevettek, ő pedig úgy érezte, mintha egy másik világból lenne kizárva.
– István, magányosnak érzed magad? – kérdezte Mária.
– Nem! – vágta rá. – Csak szerintem Bendegúzra kellene gondolnod.
– Minden rendben van vele – mondta Mária türelmesen.
– Én is az apja vagyok! – fakadt ki István.
—
**V. felvonás: Beteljesült ígéretek**
Végül István felállt és kiment. Furcsa megkönnyebbülést érzett. Rájött, hogy túl sokat felejtett el önmagából, és hogy a szeretet nem csak kötelesség.
Mária észrevette, hogy a férfi eltűnt, de nem követte. Az este végére mindketten csendesebb, tisztább gondolatokkal tértek haza.
– Mondtam, hogy nem volt ez akkora probléma – mosolygott Mária.
– Lehet, hogy túl komolyan vettem mindent – válaszolta István.
Attól a naptól kezdve lassan megtanulták, hogy a kapcsolatuk nem csak kötelességből, hanem megértésből is áll.