Megdermedtem, mozdulni sem tudtam. A hálószobában a levegő hirtelen nehézzé vált, mintha egy láthatatlan, szűk dobozba zártak volna minket, ablakok nélkül.
Nathan mozdulatlanul állt előttem, még mindig tökéletesen szabott esküvői öltönyében, de az arca már semmi közöset nem mutatott azzal az örömmel, ami ezen a napon illett volna hozzá. Feszült volt, mintha évek óta hordozna magában valamit, ami most végleg kicsúszik az irányítása alól.
– Mielőtt tovább mennénk… tudnod kell az igazságot. Készen állok bevallani, amit tettem – ismételte, hangja mélyebb volt a szokásosnál, szinte rekedt.
Nem válaszoltam. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert képtelen voltam rá. Csak a kezét figyeltem, ahogy idegesen ökölbe szorult, majd ellazult.
Nathan lassan a háló melletti kis szekrényhez fordult. Elővett egy régi, kicsi kulcsot, amely furcsán idegennek tűnt ebben a modern házban. Beillesztette az egyik fiók zárjába. A fém halkan nyikordult, mintha maga a szekrény is ellenállna.
A fiók lassan kinyílt.
És akkor megláttam, mi volt benne.
Nem egy dolog.
Hanem egy egész történet.
Felül egy gondosan összehajtott fehér zsebkendő feküdt, a szélein már megsárgulva. Alatta egy apró, kézzel faragott fa kereszt. Mellette fényképek. Régi képek, némelyik kifakult, mások még élesen, mintha tegnap készültek volna.
Nathan nem rám nézett. A fiókot nézte, mintha attól félne, hogy ha a szemembe néz, nem tudja folytatni.
– Ezek a feleségeim dolgai – mondta végül.
A „feleségek” szó nehezen, súlyosan függött a levegőben.
Egy lépést közelebb mentem, bár minden ösztönöm azt súgta, hátrálnom kellene. Az első képen egy fiatal nő volt, világos hajjal, gyengéd mosollyal. Egy kertben állt, vadvirágokat tartott a kezében. A következőn már ugyanaz a nő, de sokkal gyengébb, egy ablak melletti székben ülve.
– Ő volt Anna – mondta halkan Nathan. – Az első feleségem.
Lenyelte a szavait.
– Rákban halt meg. Hosszan beteg volt. Láttam, ahogy lassan eltűnik… és semmit sem tudtam tenni.
Nem tudtam mit mondani. Minden szó üresnek tűnt volna.
Nathan mélyebbre nyúlt a fiókba. Újabb fényképeket vett elő. A második nő sötét hajú volt, erős tekintettel. Az egyik képen nevetett, a férfi karjába kapaszkodva.
– Sarah – mondta. – A második feleségem.
A hangja most megremegett.
– Autóbalesetben halt meg. Hazafelé tartott tőlem. Csúszós volt az út. Elvesztette az uralmat az autó felett… és vége lett.
A szobára olyan csend ült, hogy hallottam a saját szívverésemet.
Nathan végül rám nézett.
– A templomban mindenki azt hiszi, Isten próbára tett engem. Kétszer elvette a feleségeimet. Kétszer összetört. – A szája keserűen rándult. – De az igazság más.
Lépett felém egyet.
Ösztönösen hátráltam.
– Milyen igazság? – kérdeztem végül, alig hallhatóan.
Nathan lehunyta a szemét.
– Nem mondtam el mindent Sarah-ról.
A szívem gyorsabban vert.
– Mit jelent ez?
Elővett a fiókból egy kis jegyzetfüzetet. A bőrkötés kopott volt, a sarkai szakadozottak.
– Ez az ő naplója – mondta.
Nem érintettem meg.
– A halála után megtaláltam a holmijai között. És akkor… elkezdtem megérteni dolgokat, amiket addig nem akartam látni.
Elhallgatott.
Láttam, hogy belső küzdelem dúl benne.
– Sarah nem csak a baleset miatt halt meg – mondta végül. – Volt még valami.
Csend.
– Mi? – suttogtam.
Nathan rám nézett, és a szemében valami új jelent meg. Félelem.
– Valaki követte őt.
Jeges érzés futott végig a hátamon.
– A rendőrség balesetnek minősítette – folytatta. – De a naplójában olyan dolgok voltak… amik arra utaltak, hogy félt valakitől. Hogy valaki már régóta közel volt hozzá.
Leült az ágy szélére, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.
– Soha senkinek nem mondtam el. Még a templomban sem. Mert nem volt bizonyítékom. Csak az ő szavai.
Ránéztem, próbáltam megérteni, ez vallomás, figyelmeztetés vagy valami még rosszabb.
– És Anna? – kérdeztem halkan.
Nathan habozott.
– Anna más volt. Ott nem volt titok. Csak betegség. Csak lassú elmúlás.
Felállt és az ablakhoz ment.
– Mindenki azt mondja, két feleséget vesztettem el. De senki sem tudja, milyen volt ez belül.
Megfordult felém.
– És most te itt vagy.
Ezek a szavak erősebben ütöttek, mint bármi más.
– Mire gondolsz? – kérdeztem óvatosan.
Nathan visszament a fiókhoz, és kivett egy utolsó tárgyat – egy kis fémgyűrűt. Nem jegygyűrű volt. Régi, egyszerű, mintha véletlenül találták volna.
– Valakié volt, aki próbált segíteni megérteni, mi történik – mondta. – Valakié, aki kérdezni kezdett.
Éreztem, hogy a történet nem teljes. Darabokra tört. Mintha szándékosan hiányoznának részek.
– Nathan… – kezdtem lassan. – Miért most mondod ezt el, az esküvő éjszakáján?
Hosszan nézett rám.
– Mert már nem tudtam tovább hallgatni. És mert… – elhallgatott.
– Mert mi?
Mély levegőt vett.
– Mert valaki visszajött.
Ebben a pillanatban a ház alsó szintjén valami halkan megmozdult.
Mindketten megdermedtünk.
Nathan a ajtó felé nézett.
– Nincsenek itt ketten – suttogta.
És akkor megértettem, hogy az esküvő éjszakája, amit az új életem kezdetének hittem, valami olyasmivé változik, aminek a nevét még nem tudtam kimondani.