Amikor Vera kidobta a férje családját a házból, a férfi azt követelte, hogy ő hagyja el a lakást – de a nő reakciója teljesen lefagyasztotta.
Az előszoba üresnek és hatalmasnak tűnt. Az anyós papucsai, amelyek mindig a járat közepén hevertek, eltűntek.
A sógornő kabátja, amely már három hónapja lógott a fogason, mert Szveta szerint „a családtagoknak” jár a hely a bejáratnál, míg Vera kabátjának a szekrényben kell „meghúznia magát”, szintén nem volt sehol.
Vera a konyhában állt, és nézte, ahogy a kávé habja lassan leülepszik a csészében. Valami furcsa, nyugtalanító csend töltötte el a mellkasát.

Fél éve élt egy idegen otthonban – pedig a falakat az ő pénzéből vették. Fél éve tűrt mindent, mosolygott, átadta a fizetését, az ágyát, az idegeit. És mostanra elég volt.
A csengő élesen, követelőzően szólalt meg. Vera meg sem rezzent. Letette a csészét az asztalra, megigazította a házikardigán gallérját, majd ajtót nyitott.
A küszöbön Igor állt. Arca vörös volt, lélegzete szaggatott, a szemében olyan düh égett, amilyet még a legnagyobb veszekedéseikben sem látott.
Bement, ledobta a kulcsait a szekrényre, átviharzott a nappaliba, majd hirtelen megfordult.
— Pakold össze a cuccaidat — mondta tompán. — Ez az én lakásom. A családom kidobott téged, te meg kidobtad az én családomat.
Vera lassan utána ment, az ajtóban megállt, és keresztbe fonta a karját.
— A te családod fél évig itt élt, Igor. Fél évig etettem őket, kiszolgáltam, takarítottam utánuk, és hallgattam, ahogy az anyád „semminek” nevez, a húgod pedig az én ágyam oldalán alszik, mert neki „úgy kényelmesebb”.
— Ne merészelj! — kiáltotta, és egy lépést tett felé. — Az anyám idős nő! A húgom egyedül neveli a gyerekét! Hova menjenek, ha nem a fiú és testvér otthonába?
