Még most is remeg a kezem, miközben írom. Tegnap tudtam meg az igazságot, és azóta nem találom a helyem. Nem is tudom, hogyan beszéljek ezek után vele.
A barátomról van szó.
Viktorról.
Negyven éve ismerjük egymást. Együtt jártunk főiskolára, együtt mentünk katonának, együtt kezdtünk dolgozni a gyárban. Láttuk egymást fiatalnak, láttuk egymást megöregedni. Vagy legalábbis azt hittük, hogy megöregszünk.
Aztán hat éve meghalt a felesége, Galina. Rák.
Viktor akkor összetört. Egy évig csak lézengett, mintha nem lenne helye a világban. Mi próbáltuk kirángatni – horgászni hívtuk, inni, beszélgetni. Lassan visszatért. Nem a régi lett, de legalább újra élt.
Volt egy fia, Andrej. Most negyvenkettő. Mérnök, mint az apja. Normális srác, csendes, zárkózott.
Aztán három éve valami történt.
Viktor hirtelen megváltozott.
Edzeni kezdett, új ruhákat vett, festette a haját. Mi csak nevettünk rajta:
– Na mi van, Vitya, megint tizennyolc éves lettél?
Ő csak mosolygott.
Furcsán.
Aztán elhozta őt.
Szvetát.
Harmincöt éves volt. Magas, karcsú, feltűnően szép. Azon az estén, amikor bemutatta nekünk egy étteremben, mindannyian elhallgattunk egy pillanatra.
– A menyasszonyom – mondta Viktor.
Menyasszony.
Hatvan évesen.
Én félrehívtam.
– Vitya, megőrültél? A lányod lehetne!
Ő csak nevetett.
– Genya, irigy vagy. Élek, érted? Újra élek!
Három hónap múlva összeházasodtak.
A fia, Andrej, végig a lakodalomban ült, mint akinek citromot nyomtak a szájába. Szveta mosolygott, csacsogott, Viktor vállát simogatta. Nekem valami nem stimmelt, de nem szóltam.
Az ő élete.
Egy évvel később Szveta bejelentette, hogy terhes.
Viktor szinte ragyogott.
– Új esélyt kaptam – mondta. – Most már tudni fogom, mit csinálok.
A fia akkor már nem is próbálta titkolni az érzéseit.
Egyszer találkoztam vele véletlenül egy boltban.
– Használja – mondta egyenesen. – Pénz, lakás, státusz. Apám vak.
Nem tudtam mit válaszolni.
Mert én is ezt gondoltam.
Megszületett a kislány.
Alisza.
Viktor teljesen belebolondult. Gyerekszoba, játékok, új bútorok. Szvetának autót vett.
Amikor meglátogattam őket, furcsa volt a kép: Szveta a telefonján lógott, Viktor pelenkázott.
– Nem segít? – kérdeztem egyszer.
– Fáradt – legyintett. – Nehéz szülése volt.
Eltelt még egy év.
És akkor kezdtem észrevenni valamit.
A kislány egyáltalán nem hasonlított Viktorra.
Semmiben.
Az orra más volt. A szeme. Az arca. De nem ez volt a legfurcsább.
Hanem az, hogy kire hasonlított.
Andrejra.
Ugyanaz a tekintet. Ugyanaz a mosoly. Még a füle formája is.
Elhessegettem a gondolatot.
Baromság.
Ilyen nincs.
Aztán két hónapja, éjszaka, Viktor felhívott.
– Gyere át. Most. Nem bírom egyedül.
Húsz perc múlva ott voltam.
Kinyitotta az ajtót.
Sápadt volt.
Reszketett.
– Elment – mondta. – Elvitte a gyereket.
Leültünk.
És akkor elmondta.
Először csak darabokban.
Aztán egyre tisztábban.
Gyanakodni kezdett.
Csinált egy DNS-tesztet.
Titokban.
Megjött az eredmény.
Nem az övé.
A gyerek nem az övé.
Csend lett.
– Akkor kié? – kérdeztem végül.
Viktor rám nézett.
Olyan tekintettel, amit soha nem fogok elfelejteni.
– Andrejé.
Nem értettem.
– A fiamé.
A szavak ott maradtak a levegőben.
Súlyosan.
Elviselhetetlenül.
Kiderült minden.
Szveta és Andrej…
Már a házasság előtt.
Talán közben is.
Nem tudni pontosan.
Csak az biztos, hogy a gyerek…
Az unokája.
Nem a lánya.
Viktor azóta nem ugyanaz az ember.
Ott ültem vele akkor éjjel, és nem tudtam mit mondani.
Negyven év barátság.
És most?
Mit lehet mondani ilyenkor?
Hogy sajnálom?
Kevés.
Hogy tarts ki?
Üres.
Azóta nem beszéltünk.
Nem tudom, hogyan kellene.
Mert vannak történetek, amik nemcsak egy életet törnek ketté.
Hanem mindent, amit addig valóságnak hittél.
És utána…
nem marad más.
Csak a csend.