„Anya, szeretnék gyakrabban elmenni Gloria nagyihoz. Ott tényleg jól érzem magam. Elmehetek hozzá ezen a hétvégén?” – kérdezte Letty, miközben a konyhaajtófélfának dőlt.
A kávésbögréből felnézve rámosolyogtam. Gloria a volt anyósom volt, de a válás után sem szakadt meg köztünk a kapcsolat. Az évek során több lett számomra, mint „papíron” család. Ott volt Letty születésénél, segített, amikor a válás darabokra törte az életemet, és mindig meghallgatott ítélkezés nélkül.
– Persze – feleltem nyugodtan. – Nagyi biztosan örülni fog.
Letty először napok óta tényleg boldognak tűnt. Az utóbbi hónapokban egyre inkább magába zárkózott. Tizenöt évesen ez nehéz időszak – tele érzelmekkel, bizonytalansággal és hirtelen hangulatingadozásokkal. Azt mondogattam magamnak, hogy ez normális.
Pénteken Gloria egy régi, ezüst autóval jött érte. Letty gyorsabban rohant ki a házból, mint hogy emlékeztethettem volna a töltőjére. Még egy pillanatig az ablakból néztem, ahogy ketten nevetve állnak a kocsifelhajtón.
Fogalmam sem volt, hogy két nappal később teljesen más lány tér majd vissza.
Vasárnap este halk ajtócsapódást hallottam. Mosolyogva mentem a folyosóra.
– Szia, kicsim! Milyen volt a nagyinál?
Letty rám sem nézett. A kapucni annyira le volt húzva a fejére, hogy szinte eltakarta az arcát.
– Jó volt – morogta. – Fáradt vagyok.
Gyorsan elment mellettem, és bezárkózott a szobájába.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. Valami nem volt rendben. Nagyon nem.
Másnap reggel alig nyúlt az ételhez. Kedden hazaért az iskolából, és rögtön a szobájába zárkózott. Nem nevetett, nem mesélt, nem ült velünk a nappaliban a telefonjával, mint máskor.
Aztán észrevettem valami mást is.
Amikor felhúzta a kapucnit, egy hajtincs kibújt alóla.
Ősz.
Nem egy szál. Egy egész tincs.
A szívem hevesebben kezdett verni.
– Letty… – szóltam óvatosan. – Le tudnád venni a kapucnidat?
– Nem.
– Kérlek, kicsim.
Néhány másodpercig mozdulatlanul ült. Aztán lassan levette.
Megdermedtem.
Néhány nappal korábban még sötétbarna, fényes haja volt. Most a nagy része szinte teljesen ősz volt. Ez nem festésnek vagy tinédzserkísérletnek tűnt. Inkább… természetellenesnek.
– Mi történt? – suttogtam.
Letty elfordította a tekintetét.
– Semmi.
– Ne hazudj nekem. Valaki bántott? Történt valami a nagyinál?
Az ajka megremegett, de csak megrázta a fejét.
Aznap éjjel alig aludtam. A fejemben ezernyi kérdés kavargott. Reggel felhívtam Gloriát, de nem vette fel. Az újabb hívások egyenesen a hangpostára mentek.
Végül nem bírtam tovább.
Autóba ültem, és elmentem hozzá.
Az út végtelennek tűnt. Minél közelebb értem a régi utcához, annál jobban szorult a gyomrom. Gloria mindig rendben tartotta a kertet. A háza tiszta, meleg, világos volt.
Ezúttal már messziről láttam, hogy valami nincs rendben.
A fű magas volt. A postaláda tele. A függönyök szorosan behúzva.
Többször is kopogtam.
Csend.
Az ajtó viszont résnyire nyitva volt.
– Gloria? – szóltam be óvatosan.
A házban furcsa hideg volt. Gyógyszerszag és valami nehéz, nyomasztó levegő lengte be.
A nappali rendetlen volt, mintha hetek óta nem takarították volna. Az asztalon szétszórt papírok, számlák és családi fotók hevertek.
A kanapé közepén Gloria ült.
Alig ismertem rá.
Sovány volt, sápadt, sötét karikák voltak a szeme alatt. Zsebkendőt szorongatott a kezében.
– Gloria… Istenem, mi történik?
Rám nézett, mintha régóta várna már valakire.
– Nem akartam, hogy Letty ezt lássa – mondta remegő hangon.
Leültem vele szemben.
– Mit ne lásson?
Gloria halkan sírni kezdett.
– Az orvos azt mondta, kevés időm van hátra.
Megszédültem.
– Mi?
– Rák. Előrehaladott. Elrejtettem mindenki elől. Még előled is.
Egy pillanat alatt minden értelmet nyert.
Letty nem valami baleset vagy titok miatt változott meg. Egy olyan terhet kapott, amit egy gyereknek soha nem szabadna egyedül cipelnie.
– Meghallotta a beszélgetést? – kérdeztem halkan.
Gloria bólintott.
– Éjszaka. Azt hittem, alszik. Másnap próbált erős maradni, de láttam a szemében a félelmet.
A szemem megtelt könnyel.
A tizenöt éves lányom egy hétvége alatt megtanulta azt, amit a legtöbb felnőtt is retteg kimondani: hogy akiket szeretünk, nem maradnak velünk örökké.
Amikor hazaértem, Letty az ágyán ült, felhúzott térdekkel.
Leültem mellé, és szó nélkül átöleltem.
Egy ideig csendben voltunk.
Aztán zokogva tört ki belőle, úgy, ahogy még soha.
– Nem akarom, hogy meghaljon, anya… – suttogta.
Erősebben öleltem, tudva, hogy nincs olyan szó, ami ezt a fájdalmat igazán meg tudná gyógyítani.
Letty bezárkózott a szobájába, és nem akart senkivel beszélni. Nem ment iskolába. Nem válaszolt a barátnőinek. Csak az ételt fogadta el, amit az ajtaja elé tettem. Néha eltűnt a tányér, néha csak este. De soha nem nyitott ajtót.
Minden alkalommal, amikor elmentem a folyosón, halk sírást hallottam.
Az első nap azt hittem, idő kell neki. A második nap aggódni kezdtem. A harmadik nap már pánikban voltam.
Az ajtaja előtt álltam teával a kezemben.
– Letty, kérlek… beszélj velem.
Csend.
– Kicsim, nyisd ki az ajtót.
– Nem tudom – suttogta.
– Miért?
Nem válaszolt.
– Letty, nyisd ki most azonnal.
– NEM, ANYA! KÉRLEK! – sikoltott fel, olyan félelemmel, hogy hátratántorodtam.
Ekkor tudtam, hogy baj van.
Elővettem a pótkulcsot, és kinyitottam az ajtót.
Letty a padlón ült, magába roskadva, egy takaróba burkolózva. Olyan kicsinek és védtelennek tűnt, mint egy rémült kisgyerek.
Lassan felnézett rám.
És abban a pillanatban elakadt a lélegzetem.
A haja… eltűnt. Pontosabban a színe.
Néhány nappal korábban még gyönyörű, sötétbarna haja volt, amely a válláig ért. Most teljesen ezüstös volt. Nem melírozás, nem egy-egy ősz szál. Az egész. Egységes, fakó szürke árnyalat, mint egy idős nőnél.
Egy pillanatra azt hittem, festék. Valami kegyetlen tréfa vagy kamaszos hóbort. De amikor letérdeltem mellé, és óvatosan megérintettem a haját, rájöttem, hogy ez nem festék.
Ez valódi volt.
— Istenem… Letty… mi történt? — suttogtam.
A lányom még jobban sírni kezdett.
— Anya… kérlek, ne haragudj…
Azonnal az arcomat a kezeim közé vettem.
— Kicsim, nem vagyok dühös. Csak mondd el, mi történt.
Megrázta a fejét, és a takaró alá bújt.
— A nagyi azt mondta, nem mondhatom el neked.
Hideg szorítás markolta meg a gyomromat.
— Micsoda?
— Azt mondta, mindent elrontanál… hogy te soha semmit nem értesz…
Abban a pillanatban valami eltört bennem.
Az anyám évek óta mindent irányítani akart maga körül. Manipulált, bűntudatot keltett, átlépte a határokat. De ezúttal a gyermekemről volt szó.
És úgy tűnt, történt valami, ami egy tizenöt éves lányt teljes összeomlásba taszított.
Nem akartam tovább faggatni Lettyt. Félt.
Erősen magamhoz öleltem, és finoman ringattam, mint régen, amikor lázas volt vagy rémálmai voltak.
— Figyelj rám — mondtam határozottan. — Bármi történt, nem vagy egyedül. Érted? Senkinek nincs joga megijeszteni téged. Még a nagyinak sem.
Letty csak bólintott.
Segítettem lefeküdni, és megígértem, hogy mindjárt visszajövök.
Amikor lementem a lépcsőn, annyira ideges voltam, hogy alig éreztem a lábaimat. A fejemben egyetlen kérdés dobolt: mit tett Gloria a lányommal?
Elkaptam a kulcsokat, és szinte kirohantam a házból.
Az út anyám házáig talán tizenöt perc volt, de egy örökkévalóságnak tűnt. A düh keveredett az emlékekkel. Minden pillanatra visszaemlékeztem, amikor Gloria megkérdőjelezte a döntéseimet, kritizált Letty előtt, vagy ellenem próbálta fordítani.
De ilyen messzire még soha nem ment el.
Fékezés nélkül álltam meg a háza előtt, és azonnal kiugrottam az autóból.
— Gloria! — kiáltottam, és öklömmel dörömböltem az ajtón. — Azonnal nyiss ajtót!
Csend.
Még erősebben kopogtam.
— Tudom, hogy bent vagy!
Semmi válasz.
Lenyomtam a kilincset.
Az ajtó lassan kinyílt. Nem volt bezárva.
A házban furcsa, nehéz csend uralkodott. Nem hallatszott sem televízió, sem rádió. Még az óra ketyegése is mintha halkabb lett volna a szokásosnál.
— Gloria? — szólaltam meg óvatosabban.
Senki nem válaszolt.
Beléptem… és azonnal éreztem, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben.