— Lju, csak ne nyisd ki a szád. Csak mosolyogj és bólints. És még csak eszedbe se jusson a paradicsomaidról beszélni, vagy arról, hogyan fejtétek a teheneket a faluban. Itt komoly emberek lesznek, a város elitje.
Egyébként ez a ruha rajtad úgy áll, mint egy falusi lányon egy kiránduláson. De legalább hallgass a karrierem érdekében.
Vadim idegesen igazgatta a nyakkendőjét a folyosó tükre előtt. Rám sem nézett. Saját magát figyelte — a tükörképét, amelyben már a leendő alelnököt látta.
— Vadim, ezt a ruhát te vetted nekem. És a cipőt is, amiben alig tudok megállni, szintén te választottad — mondtam nyugodtan, bár belül minden megalázottságtól remegett.
— És nem vagyok falusi. Egy normális városból származom. Tanítóképző egyetemi diplomám van.
— Tanítóképző! — nevetett fel, miközben felvette a zakóját. — Legfeljebb arra jó, hogy vidéki iskolában befűtsd a kályhát.
Egy pillanatra megdermedtem, de nem válaszoltam. Már megtanultam hallgatni. Öt év házasság megtanított arra, hogy Vadim szemében én egy „rossz befektetés” vagyok. Valaha támasza voltam. Most a szégyene lettem.
Az „Olimp” étterem úgy ragyogott, mint egy másik világ színpada. Kristály, arany visszfények, katonásan mozgó pincérek, és nők olyan ékszerekkel, amelyek többet értek, mint az egész szülővárosom élete.
Vadim erősen megszorította a kezem.
— Látod azt a csoportot? Ők a legfontosabb emberek. A főnök még nincs itt. Odamegyünk köszönni. És emlékezz — hallgass.
Az este sűrű mézként húzódott. Bólintottam, mosolyogtam, és hallgattam a tőzsdéről, befektetésekről és csodadiétákról szóló beszélgetéseket. Vadim kivirult. A saját elemében volt. Csillogott, viccelődött, mindenkinek hízelegni próbált.
Rólam csak akkor emlékezett meg, amikor be kellett mutatnia:
— A feleségem, Ljudmila. Háztartásbeli. Csendes, nyugodt, nagyon… szerény.
A „szerény” az ő nyelvén azt jelentette: „jelentéktelen”.
— Hamarosan megérkezik Sándor Viktorovics — súgta a fülembe. — Ha megkapom az előléptetést, lecseréljük a ruhatárad. Ez a pulóver bűn az esztétika ellen.
A fények kialudtak. A zene elhalkult. A színpadra egy férfi lépett. Magas, magabiztos, tökéletesen szabott sötétkék öltönyben. Az ősz halánték tekintélyt adott neki.
Vadim visszatartotta a lélegzetét.
— Ő az… igazi osztály. Egy ember, aki saját magát építette fel.
Néztem őt — és hirtelen összeszorult a szívem. Nem csodálattól. Hanem hitetlenségtől.
Ahogyan a szája sarkát megemelte… az a kis seb a szemöldöke fölött… mindent ismertem.
— Saszka? — suttogtam.
Vadim fájdalmasan megszorította a kezem.
— Milyen Saszka?! Ő Alekszandr Viktorovics Gromov! Ne találj ki hülyeségeket!
A férfi beszélni kezdett. A hangja nyugodt és mély volt. De én már nem a szavakat hallgattam. Az emlékek egymás után törtek rám.
Ahogy a konyhaasztalnál ültünk. Ahogy sírt, mert nem volt pénze a tanulásra. Ahogy éjszakákat dolgoztam, hogy segítsek neki. Ahogy eladtam anyám egyetlen arany karkötőjét, hogy öltönyt vehessen az állásinterjúra.
— És most — mondta hirtelen — szeretnék a színpadra hívni valakit, akinek nélkül sem ez a cég, sem én nem léteznék.
Vadim kiegyenesedett, mint a húrt feszítő íj.
— Aki hitt bennem, amikor semmim sem volt.
És ekkor a tekintete rám szegeződött.
— Lju! — kiáltotta a mikrofonba. — Látlak!
A terem megdermedt.
— Te… ismered őt? — suttogta Vadim.
Nem válaszoltam. Felálltam és elindultam előre. Minden lépés visszavezetett az életem kezdetéhez.
Saszka leugrott a színpadról és átölelt.
— Húgocskám! Miért nem válaszoltál a meghívásra?
— Nem kaptam semmit — mondtam halkan.
A tekintete megkeményedett.
— És ő kicsoda? — kérdezte hidegen, Vadimra nézve.
— A férjem.
Saszka lassan közelebb lépett.
— Tehát ön… — végigmérte. — Átnéztem a jelentéseit. Az eredmények jók. De az embereket borzalmasan választja meg.
Vadim elsápadt.
— Ha ő nincs, én sem lennék itt — mondta Saszka. — Ő fizette a tanulmányaimat, az életemet, az indulásomat.
A terem néma volt.
— Ismerjék meg Ljudmilát — mondta hangosan. — A húgomat. Az embert, aki tudja, mi az igazi érték.
Vadimot még aznap este kikísérték a teremből.
Később Saszka irodájában ültünk. Levette a kényelmetlen cipőmet, és először tudtam szabadon lélegezni.
— Hogy tudtál vele élni? — kérdezte.
— Mert azt hittem, egyszer majd nem fog szégyellni engem.
Saszka megrázta a fejét.
— Holnap ajánlatot kap: áthelyezés keleti telephelyre, vagy távozás végkielégítés nélkül.
— Nem akarok bosszút — mondtam.
— Ez nem bosszú. Ez lecke.
Megráztam a fejem.
— Én csak nyugalmat akarok. Válást. És új kezdetet.
Elmosolyodott.
— Ezt mind meg fogod kapni. Sőt, még többet is.
Amikor kiléptem az étteremből, Vadim a bejáratnál várt.
— Lju, kérlek, kezdjük újra!
Ránéztem — és először nem éreztem semmit. Csak nyugalmat.
— Tudod, Vadim… a faluban megtanultam valamit. Különbséget tenni a búza és a konkoly között. Te konkoly vagy.
Beszálltam az autóba, és elhajtottam, otthagyva őt a lámpafényben — egy kicsi embert, aki összekeverte a büszkeséget az értékkel.