— Összepakolsz, és elmész. Anyádat se felejtsd, most már ti vagytok a csapat — mondta Vera.
Vera október elején ismerkedett meg Nikolajjal, amikor a levelek már vastag, rozsdavörös szőnyegként feküdtek a járdák mentén, és a levegő nedves föld és az első fagyok illatát hordozta.
Szó szerint egymásnak ütköztek — ő épp kilépett egy kávézóból, a férfi belépett, az ajtó hirtelen Vera felé nyílt, és a kávéspohár kis híján Nikolaj kabátján landolt.
A férfi nem háborodott fel. Csak elmosolyodott, és azt mondta: jó, hogy még nem sikerült megvenni — akkor ez az én vendégem. Vera felnevetett.
Majdnem három órát ültek abban a kávézóban, és később Vera sokáig nem tudta megmagyarázni, hogyan történt — egyszerűen ment a beszélgetés, magától, erőlködés nélkül, szünetek nélkül, anélkül az érzés nélkül, hogy ki kellene találni a következő mondatot.
Nikolaj hat évvel volt idősebb. Mérnökként dolgozott, egyedül élt, hétvégén a piacra járt friss zöldségekért, és olyan borscsot tudott főzni, hogy az egész lakást egész nap betöltötte a sűrű, meleg illat. Verának ez tetszett — nem is maga a borscs, hanem az, hogy egyáltalán főzött.
Hogy önálló volt. Hogy nem várt arra, hogy valaki gondoskodjon róla. Az előző férfival épp az ellenkezője volt, és ez a kontraszt most fontosnak tűnt számára.
Egy év múlva összeköltöztek. A lakás Vera tulajdona volt — egy kicsi kétszobás lakás egy csendes házban, amit a nagymamájától örökölt, és saját erejéből újított fel, lassan, kapkodás nélkül, idegen segítség nélkül.
Nikolaj két fordulóban hozta át a holmiját a saját autójával, felrakta a könyveit a polcra, felakasztotta a kabátjait az előszobában, és természetesen illeszkedett ebbe a térbe — nem idegenül, nem nyomasztóan.
Az első hónapokban Vera azt gondolta: hát ez az. Végre egy ember, aki nem akar mindent a saját képére formálni.
Valóban nem szólt bele semmibe. Nem vitatkozott, amikor Vera olyan bútorokat vett, amelyek neki tetszettek. Nem erőltette a saját ötleteit, amikor arról volt szó, hova menjenek nyaralni.
Nem kommentálta a nő munkáját, és nem adott kéretlen tanácsokat. Ez annyira szokatlan volt, hogy Vera az elején várta — na most kezdődik, na most majd mond valamit. De a férfi hallgatott. Nyugodtan, feltűnés nélkül, tisztelettel.
Tamara Ivanovna nagyjából fél évvel azután jelent meg, hogy Nikolaj odaköltözött. Vera a konyhában találkozott vele — Nikolaj azt mondta, az anyja beugrik egy teára, amikor Vera dolgozott.
Amikor hazaért, az anyós már az asztalnál ült egy csészével, és úgy nézett körbe a konyhában, azzal a tekintettel, amit Vera később hibátlanul megtanult felismerni — enyhén szűkített szem, finom fejbiccentés, mintha az ember épp méréseket végezne.